Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 10.

A Liturgikus könyvben található két régi-új áhítatforma közül a múlt héten Luther könyörgése (a litánia) került elénk. Most, böjt 4. vasárnapi számunkban a Krisztus-dicséretet mutatjuk be. Laetare vasárnapja van, azaz a böjt lila-komor bűnbánati idején felcsendül az istentiszteletet meghatározó kezdőzsoltár keretverse: Örvendj, Jeruzsálem! Amikor Pál apostol az örömről beszél, mindig az Úrban való örömöt emlegeti: örüljetek az Úrban. A Krisztus-dicséret ezt az örömöt alapozza meg, hogy felszínes mondókák helyett mély bibliai igazságokat kimondó imádságunk és lelkigyakorlatunk lehessen egyéni elcsendesedésünkben éppen úgy, mint a közösségi áhítatok alkalmával.

A kereszténységre a kezdetektől jellemző az a kegyességi forma, amelyben megismétli, felidézi, újra emlékezetébe vési az üdvösség történetének eseményeit. Ezzel is hangsúlyozza azt, hogy Isten mentő szeretete, az üdvösség ajándéka, a Krisztus-esemény jelenvaló, a ma embere számára elérhető, megragadható, elsajátítható. A commemoratio – a közös visszaemlékezés – az Ószövetségben és az Újszövetségben (árnyalataiban eltérő, de) lényeges szerepet játszik. Mindig a jelenben gyümölcsözik, és a jövőt építi.

Ezt az apostoli prédikációkból is ismert eseményfelidézést folytatta a korai kereszténység a liturgiában, illetve használja mind a mai napig az ünnepi istentiszteleteken és a paraliturgikus alkalmakon egyaránt. Az áhítatrendek ez utóbbihoz tartoztak. Ezek elsődlegesen nem liturgikus alkalmak voltak, hanem előbb-utóbb rögzülő formájú közös imádságok.

A Liturgikus könyvben található Krisztus-dicséret régi gyakorlatra vezethető vissza, de itt olvasható formája egy német evangélikus testvéri – sajátosan lutheránus félszerzetesi – közösség, a Michaelsbruderschaft (Mihály-testvérek) liturgikus gyakorlatában alakult ki.

A Krisztus-dicséret kezdőéneke mindenképpen Jézus-ének. Ilyet bőven kínál énekeskönyvünk. Az agendaszerkesztők mégis az egyik „alapkorált” ajánlják: „Jézus, boldogságom…” (EÉ 357, 1.4) Ezt követően elmondhatjuk az Apostoli hitvallást, amely nem egyszerűen egy vallomás. Ezekkel a drága mondatokkal beletagozódunk a kétezer éves kereszténység nagy családjába, amely akkor is Istent dicséri, amikor hitéről vall. A Szentháromság Isten dicséretének legrészletesebb szakasza pedig a második hitágazat: hiszek Jézus Krisztusban. Ezek a mondatok – érdemes sokszor félmondatonként megállva végiggondolni őket – summázzák Urunk életét, megváltói munkáját.

A hitvallást követő kilenc szakasz mindegyike ugyanúgy kezdődik, és ugyanazzal a formulával zárul. Az első mondat a legősibb liturgiamondatok egyike, az evangéliumok által Jézusra alkalmazott ószövetségi mondat: „Áldott, aki jön az Úr nevében…” Ezt egészíti ki az első keresztények óta folyamatosan hangzó, Krisztus kettős természetéről szóló bizonyságtétel, hogy tudniillik ő valóságos Isten és valóságos ember egyszerre. Istenségét a mennyei Atyához kapcsolódó Fiúsága jelenti, emberségét pedig az, hogy Mária fia („…született Szűz Máriától…”). Az egyes részek tehát így indulnak: „Áldott, aki jön az Úr nevében: Jézus Krisztus, Isten és Mária fia, aki…” És ez után az „aki” után következnek a Krisztus életének eseményeire utaló mondatok.

Példaként hadd álljon itt néhány: aki értünk emberré lett az idők teljességében; aki megmosta a tanítványok lábát; aki megmutatta magát a kenyér megtörésében; aki az élet könyvébe írja nevünket; aki Szentlelkével vezeti egyházát; akinek feltámadását angyalok hirdették; akiben reménykednek a hívők életükben és halálukban (ez csupán a bibliai utalások egyötöde). Az öt-öt evangéliumi mondat után mindig a Gloria Patri (Dicsőség az Atyának és a Fiúnak…) csendül fel.

A Miatyánk elmondása után pedig énekeskönyvünk 360. énekét ajánlják a szerkesztők: „Jézus, édes emlékezet, / Te adsz szívünknek örömet.” Ezt követi a nap imádsága (kollekta), amely háromféle lehet attól függően, hogy a nap mely szakában mondjuk az imádságot. A Krisztus-dicséret áldással és záróénekkel fejeződik be.

A liturgia próbája a használat. Olvassuk, imádkozzuk – minél gyakrabban. Sokunknak áldás fakadt már belőle. Ha a böjt valóban az elcsendesedés, a bűnbánat, a lelki salaktalanítás ideje, akkor itt a jó lehetőség. Éljünk vele.

Hafenscher Károly (ifj.)