A vasárnap igéje

Böjt ötödik vasárnapja (Judica) – Zsid 9,11–14

Kétféle szentélyről, kétféle áldozatról, kétféle papságról olvashatunk az igében. Ember építette szentélyről, emberi cselekményekről és igyekezetről, nem pedig e világból valóról. Mindezek mögött kétféle istenkép áll. Az egyik az áldozati kultusz istenképe, a haragvó, büntető Isten, akit drága ajándékokkal engesztelni kell: talán akkor megbocsát, talán nem pusztít el. Akinek az oltárához félelemmel vitték az áldozatot, és kétségek között távoztak: mire volt elég? A másik Jézus Krisztus istenképe. A feltétlen szeretet Istene, akinek irgalma örök, aki nem hagy bizonytalanságban, és félelem nélkül fordulhatunk hozzá.

Istenképünk meghatározza világképünket. Meghatározza, hogy milyen érzésekkel élünk ebben a világban. Milyen a mi Istenünk? Milyen a minket körülvevő világnak a teremtő alapja, milyen törvények mozgatják mindenek mélyén?

Vannak, akik ezt a mi világunkat kíméletlenül következetesnek tartják. Aki hibázott, vessen magára, viselje a következményeket, elveszett ember. Vagy igyekezzen kiegyenlíteni a számlát, törekedjen arra, hogy kikezdhetetlen legyen. Legyen alibije, tudjon megnevezni tekintélyeket, akiknek a parancsát követte, hivatkozzon törvényekre, amelyekkel felmenti magát a felelősség alól, okolja a külső körülményeket, vagy kenje másra, ha hibázott. Verseny van, mindenki magáért küzd.

Vannak, akik ezt a világot részvétlen és közömbös világnak tapasztalják, amelyben az ember magára hagyatva él, nem veszik észre őt. Igazolnia kell, el kell fogadtatnia magát ahhoz, hogy figyelembe vegyék. (Ifjú ismerősöm leült keresztben az áruház bejáratánál, hogy legalább botoljanak belé.) A felnőttek pozíciókat töltenek be, fontos emberek kapcsolatát keresik, önmagukat dokumentálják. Az ilyen világkép mögött számon kérő vagy közömbös Isten képe áll, aki áldozatot vár.

Jézus Krisztus ezzel szemben olyannak mutatta meg ezt a világot, amelynek végső lényege nem a kíméletlen következetesség, hanem a megbocsátás. Nem a közömbösség, hanem a közösségvállalás. Akkor is, ha a világnak ez a végső alapja olykor el van rejtve a szemünk elől. Ennek a világnak a teremtő Atyját mutatta meg életével és tanításával, és ebbe a mélységbe pillantunk bele, amikor Jézus keresztjére tekintünk. A Golgotán látszólag a közöny és részvétlenség ült diadalt, Jézus kereszten elmondott szavaival azonban a megbocsátás és a közösség Istenét nyilatkoztatta ki. Jézus Krisztus Istene szeretetet vár, és nem áldozatot (Hós 6,6, Mt 12,7). Nem várt áldozatot Zákeustól, hanem a feltétlen bizalom szavaival szólította meg. A tékozló fiú példázatának Istene ez, aki visszavárja a kíméletlen és közömbös világból megtért fiát.

A kétféle papság – e világi és nem e világból való – kétféle viszonyt is feltételez Istenhez és a világhoz. Szolgalelkűséget vagy fiúságot. A szolga fél. Az áldozattal remegve léptek be Isten lakóhelyére. A feltétlen Úr sértettségét ki kellett engesztelni: valamit valamiért. Ő pedig vagy elfogadta az áldozatot, vagy nem. A szolga engedelmes, és engedelmességet vár el. Tekintélyelvű. Hajlong, ugyanakkor ő is elvárja másoktól a tiszteletet. Ajándékot visz, de ő is elvárja a hálapénzt. A szolga nem ismeri a feltétlen elfogadást, az elengedést, a bizalmat. Nem engedi el a száz dénár tartozást.

Jézus Krisztus egy egészen új viszony lehetőségével ajándékozott meg. Általa fiúként élhetünk ebben a világban. A példázat atyja a szolgaként visszatérő tékozló fiút „fiamnak” szólítja. Fiúnak lenni annyit jelent, mint végtelenül megajándékozottnak lenni, Isten ajándékba kapott bizalmából élni. Aki fiúként él, maga sem vár embertársától áldozatot, hanem úgy tekint rá, mint aki szintén a végtelenül szerető Isten gyermeke.

Kétféle papságról, kétféle istenképről, Istenhez való kétféle viszonyról olvashatunk az igében. E világiról és nem e világiról, külsőlegesről és tökéletesről, szolgairól és fiúiról. Végső soron azonban mindkét viszonyban, mindkét istenkép mögött titok, hogy Isten miért cselekszik. Mi az oka Isten szeretetének? Ez a titok számunkra hozzáférhetetlen. A régieknek csak elégtelen cselekedeteik voltak az áldozatbemutatással. És csak dadogó szavaink vannak, ha a Krisztusban megismert isteni szeretet okát akarjuk megérteni. A Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmaz: Krisztus tulajdon vérével önmagát áldozta fel Istennek. Hogyan értsük ezt? Megérthető egyáltalán? Aki átélte már egyszer is életében, hogy elfogadták elfogadhatatlansága ellenére, tudja, hogy ez a szeretet érthetetlen.

Kézdy Péter