evél&levél
Egy szerző két levele az úrvacsoráról
Egyre ritkábban élek az úrvacsorával, és ez nyugtalanít. Nem mintha ezért nem érezném Isten jelenlétét életemben, az ő közelségét a hétköznapokban. Természetesen olvasom is, hallgatom is igéjét, mégis hiányérzetem van a vasárnapi istentiszteleteken, amikor nincs úrvacsora.
Voltak évek az életemben, amikor természetes volt, hogy a vasárnapi istentiszteletnek szerves része az úrvacsora. Aztán vidékre kerültem, ahol az volt a szokás, hogy évente négyszer, ötször terítették meg az Úr asztalát. Itt többször elmentem a katolikus misére. – Aztán jártam olyan helyeken is, ahol a lelkész elmondta, hogy megterítettük az Úr asztalát, de mikor arra került volna a sor, a gyülekezet kilencven százaléka kiment a templomból. – Én is! Megszégyenítőnek tartom ezt a gyakorlatot. Pál apostol intette a gyülekezeteket a „méltatlan” részvételtől. De mit mondana erre, hogy a nagy többség egyáltalán nem vesz részt a gyülekezeti úrvacsorai közösségben?
Tudom, hogy sokan azt mondják: nálunk ez mindig így volt, de ettől még nem lesz jobb. Kezdettől fogva tizenöt évszázadon át nem így volt, és sok evangélikus egyházban azóta is minden vasárnap megtörik a kenyeret.
Szokás dolga? Nem hiszem, hogy akkor rossz szokás az úrvacsora hiánya. Visszaemlékszem azokra az évekre, amikor minden vasárnap élhettem az úrvacsorával. Milyen békesség árasztotta el szívemet, amikor az oltár elé térdelhettem… Milyen jelentéktelenek lettek az elmúlt hét problémái, aggodalmai, és mennyi erőt kaptam az előttem álló hét feladatainak megoldásához! Öröm és hálaadás lett az istentisztelet.
Persze hogy fontos az igehirdetés, mégis meg kellene próbálnunk megváltoztatni azt a gyakorlatot, amikor a lelkész teljesítményétől függ, hogy megújultan tudunk-e hazamenni. Nem a jó igehirdetőért megyünk a templomba, hanem hogy Istent tiszteljük, imádjuk, és neki adjunk hálát – ami görög szóval az eukharisztia. Kérem azokat, akik felelősek az istentisztelet rendjéért, hogy vegyék komolyan ezt a kérdést, mert ahogy a rosszat megszoktuk, úgy a jót még könnyebb lesz megszokni.
. o O o .
Krisztusnak az úrvacsorában való jelenléte hitünk titka. A titkot többféleképpen lehet értelmezni. Az elmélet és gyakorlat nincs mindig összhangban egymással. Helyes teológia, helyes értelmezés mellett lehet rossz gyakorlat. Így látom ezt evangélikus egyházunkban ma.
Egy rossz gyakorlat ellen már Pál apostolnak is fel kellett emelnie a szavát alig néhány évtizeddel Jézus halála után. Aztán Luther választotta el a miseáldozattól az úrvacsorát, és Zwinglivel szemben keményen állította, amit Jézus is elrendelt: „…ez az én testem…”
Azóta azonban ismét sok minden változott. Az úrvacsorából emlékvacsora lett, amely főleg húsvéthoz kapcsolódik. A kenyér és a bor jelkép lett híveink felfogásában, az úrvacsora vétele pedig személyes kegyességünk jele, nem pedig az élet kenyere. Ezt mutatja, hogy teljesen összekeveredett a gyónás és az úrvacsora. A legtöbb helyen, amikor ritkán sor kerül rá, nem is hívják másképpen, mint „gyónás”.
Pedig a gyónás nem úrvacsora, az úrvacsora nem gyónás! A gyónás a mi bűneinkről szól, az úrvacsora viszont hálaadás, öröm és magasztalás, az élő Úrral való közösségünk.
Azt mondjuk, hogy az ige egyháza vagyunk, de talán nem vesszük figyelembe, hogy az Ige testté lett. A testté lett Ige, Jézus Krisztus jelenléte nem egyenlő az igehirdetéssel. Ismert mondás, hogy az Ige testté lett, aztán az egyház szavakká változtatta. A prédikációban a mi gondolataink és bizonyságtételünk vannak jelen Jézusról. Az úrvacsorában pedig Jézus maga van jelen a kenyérben és a borban. Az Ige testté lett, nem igehirdetéssé!
Miért van annyi haldokló gyülekezetünk? Pál apostol azt mondja, hogy azért „erőtlenek és betegek közöttetek sokan”, mert nem becsülik meg az Úrnak testét (lásd 1Kor 11, 29–30).
Milyen jó lenne, ha az új istentiszteleti rend bevezetésével az úrvacsora is minden vasárnap az istentisztelet szerves részévé válna, hogy éljünk általa! Milyen jó, hogy már vannak gyülekezetek, ahol ez így van. De félek, hogy a legtöbb helyen az új rend is, az úrvacsora is heves ellenkezést vált majd ki, és minden marad a régiben!
Szilas Attila nyugalmazott lelkész (Győr)