Napról napra

Mondjátok a remegõ szívûeknek: Legyetek erõsek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek! Ézs 35,4 (Jn 6,19–20; Mk 10,35–45; Zsid 5,7–9; Zsolt 43) Azt gondolnánk, Ézsaiás könyvének ez a fejezete a rémisztõ ellenség támadásáról, Izrael fogságba hurcolásáról tudósít. A szakasz felett azonban ez a cím áll: Isten népe visszatér hazájába. Aki itt megrettenti a szíveket, az nem az ellenség, hanem Isten maga. Bizony beleremeg az ember, amikor szembetalálja magát a történelem Urával! Igaz, a legtöbbször csak utólag vesszük észre hatalmát, visszatekintve ébredünk rá, hogy õ irányította az eseményeket. És nem mindig úgy, ahogyan mi elképzeltük vagy szerettük volna. Egy dolog azonban bizonyos: Isten értünk cselekszik, és azért, hogy „hazatérítsen” bennünket.

Ha az Úr ront le valamit, nem építik fel, ha bezár valakit, nem engedik ki. Jób 12,14 (Jel 22,13; Zsid /6,20/7,1–3/16–17/24–27; Jn 16,16–24) Milyen szörnyû mondat ez! Azt sugallja, mintha Isten az ítélet, a pusztítás Ura lenne, aki örömét leli a rombolásban. Pedig Jób egészen más céllal fogalmaz így a barátai elõtt. Isten hatalmát akarja drámai módon eléjük tárni. Az Úr végzését ember nem másíthatja meg. Övé a hatalom, hiszen õ a kezdet és a vég. Ám Jób azt is tudja, hogy Isten sohasem akarná felhasználni az erejét ellenünk! Sõt éppen a mondat ellenkezõje igaz. Lelkileg fel akar építeni és szabaddá akar tenni bennünket az Úr. Ezért is mondja Jób bizonyossággal: „…aki Istenhez kiált, azt õ meghallgatja.” (Jób 12,4)

Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek. 2Móz 6,7 (1Jn 3,1a; Jób 19,21–27; Jn 16,25–33) Ennek a mondatnak elõzménye van. Isten az egyiptomi szolgaságban sínylõdõ népnek megígéri, hogy megszabadítja õket. Annak, hogy Istenéi lehetünk, elõzménye van. Ahogyan akkor ott az egyiptomiak felett aratott gyõzelemmel tette szabaddá népét az Úr, úgy ma a bûn és halál feletti diadalával vívta ki szabadságunkat és azt a jogot, hogy gyermekeinek, népének mondhassuk magunkat.

Õ alkotott minket, az övéi vagyunk: az õ népe és legelõjének nyája. Zsolt 100,3b (Jn 10,14; Zsid 9,11–15; Jn 17,1–5) „El kell tudnom adni magam” – mondta évekkel ezelõtt egy érettségi elõtt álló hittanosom. A mai élet szomorú valóságára utalt, arra, hogy az emberek nagy része rákényszerül az alakoskodásra azért, hogy elfogadtassa magát a környezetével. Esetleg színészkednie kell, hogy megtarthassa a munkahelyét. Milyen felszabadító érzés, ha önmagunkat adhatjuk! Isten színe elõtt nem szorulunk alakoskodásra. Sõt meg sem tehetnénk, hogy szerepet játszunk elõtte, hiszen Urunk még önmagunknál is jobban ismer bennünket. Õ a Teremtõnk, és úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk.

Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek hajlékaidba! Zsolt 43,3 (Jn 14,6; 1Kor 2,1–5; Jn 17,6-13) „Minél többet tudok, annál bizonytalanabb kezdek lenni” – olvastam valakinek a naplójában ezt a tréfás sort. Valóban így van; a bennünket érõ információáradatban sokszor nem tudjuk, kinek higgyünk, milyen úton induljunk el. A hit dolgaiban is el lehet bizonytalanodni. Ezért fontos, hogy az egyedüli, tiszta forrásra támaszkodjunk: Isten szavára! A zsoltáros kérése, kiáltása legyen imádságunkká!

Nagyon vigyázzatok arra, hogy szeressétek Isteneteket, az Urat, és mindenben az õ útjain járjatok! Józs 22,5 (2Jn 6; Zsid 10,1.11–18; Jn 17,14–19) Isten igéjét nemcsak meghallgatnunk kell, hanem megfogadnunk is. Bele kell, hogy épüljön a cselekedeteinkbe. Miért? Mert nélküle hamissá válna az Isten iránti szeretetünk. Józsué szavai szerint az engedelmességen van áldás.

Az Úr ott van szent templomában: csendesedjék el elõtte az egész föld! Hab 2,20 (Jn 2,16; Jel 14,1–3/4–5/; Jn 17,20–26) Holnap ünnepeljük virágvasárnapot. A szenvedéstörténet „nyitányára”, Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. Akkor ott, a városban mindenki nyüzsgött, hozsannázott. Nem vették észre, hogy dráma vette kezdetét. Jézus útja a városkaputól a Golgotára vezetett. A bûnös világ megítéltetett. S amikor Isten megítél, elszorul a torok, elhallgat a számításból énekelt hozsanna, lehull minden lepel, s ott áll az egész föld megszégyenülten, põrén az Úr elõtt.

B. Pintér Márta