Napról napra

Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek! Ézs 35,4 (Jn 6,19–20; Mk 10,35–45; Zsid 5,7–9; Zsolt 43) Azt gondolnánk, Ézsaiás könyvének ez a fejezete a rémisztő ellenség támadásáról, Izrael fogságba hurcolásáról tudósít. A szakasz felett azonban ez a cím áll: Isten népe visszatér hazájába. Aki itt megrettenti a szíveket, az nem az ellenség, hanem Isten maga. Bizony beleremeg az ember, amikor szembetalálja magát a történelem Urával! Igaz, a legtöbbször csak utólag vesszük észre hatalmát, visszatekintve ébredünk rá, hogy ő irányította az eseményeket. És nem mindig úgy, ahogyan mi elképzeltük vagy szerettük volna. Egy dolog azonban bizonyos: Isten értünk cselekszik, és azért, hogy „hazatérítsen” bennünket.

Ha az Úr ront le valamit, nem építik fel, ha bezár valakit, nem engedik ki. Jób 12,14 (Jel 22,13; Zsid /6,20/7,1–3/16–17/24–27; Jn 16,16–24) Milyen szörnyű mondat ez! Azt sugallja, mintha Isten az ítélet, a pusztítás Ura lenne, aki örömét leli a rombolásban. Pedig Jób egészen más céllal fogalmaz így a barátai előtt. Isten hatalmát akarja drámai módon eléjük tárni. Az Úr végzését ember nem másíthatja meg. Övé a hatalom, hiszen ő a kezdet és a vég. Ám Jób azt is tudja, hogy Isten sohasem akarná felhasználni az erejét ellenünk! Sőt éppen a mondat ellenkezője igaz. Lelkileg fel akar építeni és szabaddá akar tenni bennünket az Úr. Ezért is mondja Jób bizonyossággal: „…aki Istenhez kiált, azt ő meghallgatja.” (Jób 12,4)

Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek. 2Móz 6,7 (1Jn 3,1a; Jób 19,21–27; Jn 16,25–33) Ennek a mondatnak előzménye van. Isten az egyiptomi szolgaságban sínylődő népnek megígéri, hogy megszabadítja őket. Annak, hogy Istenéi lehetünk, előzménye van. Ahogyan akkor ott az egyiptomiak felett aratott győzelemmel tette szabaddá népét az Úr, úgy ma a bűn és halál feletti diadalával vívta ki szabadságunkat és azt a jogot, hogy gyermekeinek, népének mondhassuk magunkat.

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. Zsolt 100,3b (Jn 10,14; Zsid 9,11–15; Jn 17,1–5) „El kell tudnom adni magam” – mondta évekkel ezelőtt egy érettségi előtt álló hittanosom. A mai élet szomorú valóságára utalt, arra, hogy az emberek nagy része rákényszerül az alakoskodásra azért, hogy elfogadtassa magát a környezetével. Esetleg színészkednie kell, hogy megtarthassa a munkahelyét. Milyen felszabadító érzés, ha önmagunkat adhatjuk! Isten színe előtt nem szorulunk alakoskodásra. Sőt meg sem tehetnénk, hogy szerepet játszunk előtte, hiszen Urunk még önmagunknál is jobban ismer bennünket. Ő a Teremtőnk, és úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk.

Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek hajlékaidba! Zsolt 43,3 (Jn 14,6; 1Kor 2,1–5; Jn 17,6-13) „Minél többet tudok, annál bizonytalanabb kezdek lenni” – olvastam valakinek a naplójában ezt a tréfás sort. Valóban így van; a bennünket érő információáradatban sokszor nem tudjuk, kinek higgyünk, milyen úton induljunk el. A hit dolgaiban is el lehet bizonytalanodni. Ezért fontos, hogy az egyedüli, tiszta forrásra támaszkodjunk: Isten szavára! A zsoltáros kérése, kiáltása legyen imádságunkká!

Nagyon vigyázzatok arra, hogy szeressétek Isteneteket, az Urat, és mindenben az ő útjain járjatok! Józs 22,5 (2Jn 6; Zsid 10,1.11–18; Jn 17,14–19) Isten igéjét nemcsak meghallgatnunk kell, hanem megfogadnunk is. Bele kell, hogy épüljön a cselekedeteinkbe. Miért? Mert nélküle hamissá válna az Isten iránti szeretetünk. Józsué szavai szerint az engedelmességen van áldás.

Az Úr ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld! Hab 2,20 (Jn 2,16; Jel 14,1–3/4–5/; Jn 17,20–26) Holnap ünnepeljük virágvasárnapot. A szenvedéstörténet „nyitányára”, Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. Akkor ott, a városban mindenki nyüzsgött, hozsannázott. Nem vették észre, hogy dráma vette kezdetét. Jézus útja a városkaputól a Golgotára vezetett. A bűnös világ megítéltetett. S amikor Isten megítél, elszorul a torok, elhallgat a számításból énekelt hozsanna, lehull minden lepel, s ott áll az egész föld megszégyenülten, pőrén az Úr előtt.

B. Pintér Márta