Keresztény szemmel

Jó, hogy van húsvét. Ez az ünnep nem szekularizálódott annyira, mint a karácsony, mégis megfigyelhetõ, hogy a nem vallásos emberek többségét is megérinti a húsvéti üzenet.

Karácsony a szeretet, húsvét az élet ünnepe. Karácsony a legfontosabb üdvtörténeti esemény, az Ige testté létele, az inkarnáció; húsvét a mû beteljesülése, a halál feletti gyõzelem, az élet diadala.

Karácsony azt jelenti, hogy Isten új esélyt ad teremtményének, az embernek; húsvét tartalmat ad ennek. Jézus az út, az igazság, az élet.

A feltámadás a halál feletti gyõzelem. Az örök élet reménységét hordozza, de fontos az üzenete a földi élet számára is. Krisztus áldozata megnövelte az élet értékét. Minden más dimenzióba került. Különösen az emberiséget õsi idõk óta foglalkoztató jelentõs bioetikai kérdések, a születés, az egészség-betegség, a halál problematikája.

Növeli az élettel kapcsolatos viták hõfokát a tudomány fejlõdése is. Olykor már-már úgy tûnik, hogy az ember isteni pózban tetszeleghet. Beleszólhat az új élet keletkezésébe, immár nemcsak az élet elvételével tévedve a bûnös útra, hanem azáltal is, hogy a genetikának, az öröklés tudományának lehetõségeit felhasználva mesterséges úton többszöröz meg egyedeket. És dönt a halálról, a halál idõpontjáról – abbahagyva a gyógykezelést vagy éppen mesterségesen életben tartva a szenvedõt.

Az alapkérdés az élet tisztelete, az élet szentségének az elfogadása. Ez azok számára is követendõ, követhetõ, akik nem vallják, nem hiszik, hogy az élet, az élet tisztelete Isten rendelése. Társadalmi közmegegyezés szükséges, mert minden ebbõl következik. Az értékorientáltságot tekintve mindig az élet tisztelete a domináns, és ez fejezi ki a közösségi érdeket is. Ezért nem fogadható el az úgymond szociális indokból elvégzett mûvi terhességmegszakítás; ez nem lehet a születésszabályozás eszköze. És ugyancsak ezért nem engedhetõ meg – bár halandók vagyunk – a súlyos betegek halálba segítése.

Az élet szentségén alapuló értékrenddel azonban ütközik egy másik, önmagában tiszteletre méltó, felelõs értékrend, melynek az önrendelkezési jog a középponti fogalma. Akik ezt hangsúlyozzák, nem kívánnak utat nyitni a felelõtlenségnek. Mégis kérdés, hogy eljuthat-e a társadalom arra a fejlettségi fokra, követheti azt az értékrendet, amelyben az önrendelkezési jog zsinórmértéke az élet tisztelete, az élet szentsége. Ma, a még mindig évi több tízezer abortusz, a törvényi szabályozás nélküli eutanázia gyakorlatának idõszakában erõsek a kételyek.

Ehhez járult a legutóbbi konfliktus, mely kiváltotta az egészséges társadalom erõteljes ellenkezését. Egy magánszemély beadványával kapcsolatban az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy minden nagykorú állampolgárt megillet a sterilitás joga, azaz leköthetõ a nõk petevezetéke. Ez a jogilag, az Alkotmányból nyilván levezethetõ felfogás – sértõ szándék nélkül írom, nem szokásom minõsíteni – egyszerû ostobaság. Tudomásom, orvosi tanulmányaim szerint három- vagy többgyermekes asszonyoktól, a harmincöt éven feletti nõktõl, illetve azoktól, akiken valamilyen ok miatt kismedencei beavatkozást végeztek, megkérdezték, hogy nem kívánják-e leköttetni a petevezetéküket. Ez nem jog, amely bárkit megilletne. Valójában öncsonkítás, amelyet – ha már törvényt akarunk hozni – legfeljebb tiltani lehet.

Az élet szentsége és az önrendelkezési jog áll látszólag szemben egymással. A dolog annál is inkább izgalmas, mert a protestantizmussal, a reformációval született meg a felelõs autonóm polgári gondolkodás; ha tetszik: a liberális megközelítés. A korábbi kegyességben az engedelmesség volt a középponti fogalom. Az engedelmes hívõ, ha vétkezett, bocsánatra számíthatott. A reformáció követõi viszont az autonóm ember felelõsségét helyezték a középpontba.

Irányelvek vannak, de receptek nincsenek – bioetikai kérdésekben sem. Mindenki magáért felel. De a közösségnek, a nemzetnek is felelõsséggel tartozunk.

Nem vehetõ el az önrendelkezési jog, mert akkor nincs felelõsség. De fájdalom, nem is alkalmazható korlátok nélkül, mert ez esetben veszélyezteti a közösséget, a társadalmat. Talán évszázadok múlva megvalósul nagy álmom: nem kellenek majd törvények a bioetika területén, elegendõ lesz a társadalmi közmegegyezés. Azok is elfogadják az élet szentségébõl adódó gyakorlatot, akik számára nem Jézus Krisztus jelenti az életet. Csak akkor végeznek terhességmegszakítást, ha az anya élete veszélyben van, illetve ha biztosan beteg magzat születne; az élet alkonyán pedig a hospice-mozgalom gondoskodik a méltó eltávozásról.

Ma még szükségesek a törvények, a korlátok, de naponta szembesülünk alacsony hatékonyságukkal, kényszerpályajellegükkel. Sajátos veszélyük, hogy megosztják a társadalmat, ráadásul még azokat is szembeállítják egymással, akik – bár különbözõ oldalon és alapon, de mégiscsak – az etikus álláspontot támogatják. Az egyik szigorú törvényeket akar, a másik legfeljebb minimális szabályozást fogad el. Beleesnek a csapdába, amelyet az egyik oldalon a fundamentalizmus, a másik oldalon pedig az önrendelkezési joggal való felelõtlen visszaélés állít.

Az apostoli üzenet arról szól, hogy testünk a Szentlélek temploma. Felelõsek vagyunk életünkért, egészségünkért.

1. húsvétja sajátos helyzetben találja a megosztott magyar társadalmat. Erõteljesen szól a húsvéti evangélium, és nem csak a hívõkhöz. A nemzetnek is van egészsége; ennek ápolása mindnyájunk felelõssége, bármely politikai gondolkodásmód talaján álljunk is. Szülessen több gyerek, nevelkedjenek harmonikus családban, legyen minden életnek értéke, minõsége, a meghosszabbodott élet egészségben eltöltött éveket jelentsen, és méltóképpen érjen véget a földi vándorút.

Ha csak a magukat kereszténynek valló társadalmi csoportokban megvalósulna ez a program, már más lenne a világ. A feltámadott Úr az élet üzenetével bocsátotta útjukra tanítványait. Ma is ez van érvényben.

Frenkl Róbert