Keresztény szemmel
Az élet szentsége és az önrendelkezési jog
Jó, hogy van húsvét. Ez az ünnep nem szekularizálódott annyira, mint a karácsony, mégis megfigyelhető, hogy a nem vallásos emberek többségét is megérinti a húsvéti üzenet.
Karácsony a szeretet, húsvét az élet ünnepe. Karácsony a legfontosabb üdvtörténeti esemény, az Ige testté létele, az inkarnáció; húsvét a mű beteljesülése, a halál feletti győzelem, az élet diadala.
Karácsony azt jelenti, hogy Isten új esélyt ad teremtményének, az embernek; húsvét tartalmat ad ennek. Jézus az út, az igazság, az élet.
A feltámadás a halál feletti győzelem. Az örök élet reménységét hordozza, de fontos az üzenete a földi élet számára is. Krisztus áldozata megnövelte az élet értékét. Minden más dimenzióba került. Különösen az emberiséget ősi idők óta foglalkoztató jelentős bioetikai kérdések, a születés, az egészség-betegség, a halál problematikája.
Növeli az élettel kapcsolatos viták hőfokát a tudomány fejlődése is. Olykor már-már úgy tűnik, hogy az ember isteni pózban tetszeleghet. Beleszólhat az új élet keletkezésébe, immár nemcsak az élet elvételével tévedve a bűnös útra, hanem azáltal is, hogy a genetikának, az öröklés tudományának lehetőségeit felhasználva mesterséges úton többszöröz meg egyedeket. És dönt a halálról, a halál időpontjáról – abbahagyva a gyógykezelést vagy éppen mesterségesen életben tartva a szenvedőt.
Az alapkérdés az élet tisztelete, az élet szentségének az elfogadása. Ez azok számára is követendő, követhető, akik nem vallják, nem hiszik, hogy az élet, az élet tisztelete Isten rendelése. Társadalmi közmegegyezés szükséges, mert minden ebből következik. Az értékorientáltságot tekintve mindig az élet tisztelete a domináns, és ez fejezi ki a közösségi érdeket is. Ezért nem fogadható el az úgymond szociális indokból elvégzett művi terhességmegszakítás; ez nem lehet a születésszabályozás eszköze. És ugyancsak ezért nem engedhető meg – bár halandók vagyunk – a súlyos betegek halálba segítése.
Az élet szentségén alapuló értékrenddel azonban ütközik egy másik, önmagában tiszteletre méltó, felelős értékrend, melynek az önrendelkezési jog a középponti fogalma. Akik ezt hangsúlyozzák, nem kívánnak utat nyitni a felelőtlenségnek. Mégis kérdés, hogy eljuthat-e a társadalom arra a fejlettségi fokra, követheti azt az értékrendet, amelyben az önrendelkezési jog zsinórmértéke az élet tisztelete, az élet szentsége. Ma, a még mindig évi több tízezer abortusz, a törvényi szabályozás nélküli eutanázia gyakorlatának időszakában erősek a kételyek.
Ehhez járult a legutóbbi konfliktus, mely kiváltotta az egészséges társadalom erőteljes ellenkezését. Egy magánszemély beadványával kapcsolatban az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy minden nagykorú állampolgárt megillet a sterilitás joga, azaz leköthető a nők petevezetéke. Ez a jogilag, az Alkotmányból nyilván levezethető felfogás – sértő szándék nélkül írom, nem szokásom minősíteni – egyszerű ostobaság. Tudomásom, orvosi tanulmányaim szerint három- vagy többgyermekes asszonyoktól, a harmincöt éven feletti nőktől, illetve azoktól, akiken valamilyen ok miatt kismedencei beavatkozást végeztek, megkérdezték, hogy nem kívánják-e leköttetni a petevezetéküket. Ez nem jog, amely bárkit megilletne. Valójában öncsonkítás, amelyet – ha már törvényt akarunk hozni – legfeljebb tiltani lehet.
Az élet szentsége és az önrendelkezési jog áll látszólag szemben egymással. A dolog annál is inkább izgalmas, mert a protestantizmussal, a reformációval született meg a felelős autonóm polgári gondolkodás; ha tetszik: a liberális megközelítés. A korábbi kegyességben az engedelmesség volt a középponti fogalom. Az engedelmes hívő, ha vétkezett, bocsánatra számíthatott. A reformáció követői viszont az autonóm ember felelősségét helyezték a középpontba.
Irányelvek vannak, de receptek nincsenek – bioetikai kérdésekben sem. Mindenki magáért felel. De a közösségnek, a nemzetnek is felelősséggel tartozunk.
Nem vehető el az önrendelkezési jog, mert akkor nincs felelősség. De fájdalom, nem is alkalmazható korlátok nélkül, mert ez esetben veszélyezteti a közösséget, a társadalmat. Talán évszázadok múlva megvalósul nagy álmom: nem kellenek majd törvények a bioetika területén, elegendő lesz a társadalmi közmegegyezés. Azok is elfogadják az élet szentségéből adódó gyakorlatot, akik számára nem Jézus Krisztus jelenti az életet. Csak akkor végeznek terhességmegszakítást, ha az anya élete veszélyben van, illetve ha biztosan beteg magzat születne; az élet alkonyán pedig a hospice-mozgalom gondoskodik a méltó eltávozásról.
Ma még szükségesek a törvények, a korlátok, de naponta szembesülünk alacsony hatékonyságukkal, kényszerpályajellegükkel. Sajátos veszélyük, hogy megosztják a társadalmat, ráadásul még azokat is szembeállítják egymással, akik – bár különböző oldalon és alapon, de mégiscsak – az etikus álláspontot támogatják. Az egyik szigorú törvényeket akar, a másik legfeljebb minimális szabályozást fogad el. Beleesnek a csapdába, amelyet az egyik oldalon a fundamentalizmus, a másik oldalon pedig az önrendelkezési joggal való felelőtlen visszaélés állít.
Az apostoli üzenet arról szól, hogy testünk a Szentlélek temploma. Felelősek vagyunk életünkért, egészségünkért.
Ha csak a magukat kereszténynek valló társadalmi csoportokban megvalósulna ez a program, már más lenne a világ. A feltámadott Úr az élet üzenetével bocsátotta útjukra tanítványait. Ma is ez van érvényben.
Frenkl Róbert