Keresztutak
…egy meg nem született életért…
Szavak a ravatallá lett bölcsõ mellõl
Adtad a könnyeket, hogy utat törhessen magának a fájdalom.
Adtál kezeket, hogy a porban heverve is találjak kapaszkodót.
Adtál társat, hogy ketten éljük a valóságot.
Adtad a kínt, hogy még jobban tudjak örülni, amikor egyszer majd a rendje szerint az új élet megszülethet.
Adtad a szakadozott álmot és a lomha órákat, hogy múlttá, jelenné és jövõvé legyen a tény.
Adtad igédet: „…a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim” – fáj…
És adtad õt: a kezdõdõ életet, az újembert és vele örömöt, reménységet, terveket, fejtöréseket. Adtad elõbb a sejtelmet, majd a bizonyosságot: valóban itt van, ketten vagyok. Adtad a titok örömét és ragyogását, hogy itt alakul és él bennem, és nagyon szeretem.
Adtad. Ennyi idõre és ennyi ideig. Köszönöm.
Neki elég volt ennyi idõ is, hogy Teremtõjétõl kapott feladatát elvégezze. Ügyes gyerek. És a miénk. (Mi ez? Szülõi büszkeség?)
Te gyermek, gyermekem! Altatásba merülve, utoljára azt suttogtam a mûtõasztalon: „Elengedlek, elbocsátlak – hogy porrá legyen, ami porból vétetett.”
– hétvári –