Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Adtad a könnyeket, hogy utat törhessen magának a fájdalom.

Adtál kezeket, hogy a porban heverve is találjak kapaszkodót.

Adtál társat, hogy ketten éljük a valóságot.

Adtad a kínt, hogy még jobban tudjak örülni, amikor egyszer majd a rendje szerint az új élet megszülethet.

Adtad a szakadozott álmot és a lomha órákat, hogy múlttá, jelenné és jövővé legyen a tény.

Adtad igédet: „…a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim” – fáj…

És adtad őt: a kezdődő életet, az újembert és vele örömöt, reménységet, terveket, fejtöréseket. Adtad előbb a sejtelmet, majd a bizonyosságot: valóban itt van, ketten vagyok. Adtad a titok örömét és ragyogását, hogy itt alakul és él bennem, és nagyon szeretem.

Adtad. Ennyi időre és ennyi ideig. Köszönöm.

Neki elég volt ennyi idő is, hogy Teremtőjétől kapott feladatát elvégezze. Ügyes gyerek. És a miénk. (Mi ez? Szülői büszkeség?)

Te gyermek, gyermekem! Altatásba merülve, utoljára azt suttogtam a műtőasztalon: „Elengedlek, elbocsátlak – hogy porrá legyen, ami porból vétetett.”

– hétvári –

::Nyomtatható változat::