A vasárnap igéje

NAGYPÉNTEK – Ézs 53,1–12

Az egész Biblia egyik legmegrendítőbb szakasza ez! Ézsaiás könyvének 53. fejezete olyan fogalom, mint az „egy korinthus tizenhárom”. Egységes egész, amelyből nehéz bármit is kiragadni. Legjobb volna kétszer egymás után szép lassan felolvasni, aztán csöndben ülni, majd elénekelni néhány nagypénteki éneket.

A próféciában megrajzolt férfiú képe tökéletesen eltér attól, amit magazinok címlapján, televíziós reklámokban vagy sorozatokban látunk. A mai kor követelménye ugyanis a külső szépség, az erő és az önbizalom. Gyengeséget, esendőséget és betegséget nem szabad mutatni. Ezért is érvényes a szakasz bevezető mondata: „Ki hitte volna el, amit hallottunk…?” (1. vers) Mert amit itt – Radnóti szavával – a „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” leír, az egy végletekig esendő ember agóniája.

Az ószövetségi írásmagyarázók számos megközelítésben értelmezik az itt ábrázolt szenvedő szolga személyét. Magának Ézsaiásnak, esetleg Jeremiásnak vagy valamely más prófétának a gyötrelmei fogalmazódnak itt meg? Netán nem is individuálisan, hanem kollektívan kell mindezt érteni, és ez a gyötrődő alak az örökké szenvedő Izraelt személyesíti meg? Érdekes elgondolások ezek – az Újszövetség fényében azonban nem lehet számunkra kétséges, hogy Jézus szenvedéseinek megrendítő prófétai képe tárul itt elénk!

Már a Bibliában is egyértelmű ez az azonosság, hiszen az Apostolok cselekedetei szerint Fülöp az Írásnak ezen helyéből kiindulva hirdette Jézust az etióp kincstárnoknak (ApCsel 8,35). Az „Érted is, amit olvasol?” (ApCsel 8,30) kérdését mindenesetre ma is fel kell tennünk magunknak és másoknak. Az Úr angyala (ApCsel 8,26), illetve az Úr Lelke (ApCsel 8,39) nekünk is segíthet annak megértésében, hogy a szenvedő szolga nem más, mint az értünk csúfos halált vállaló Jézus Krisztus. Így lehet Ézsaiás próféciája igazi nagypénteki prédikáció.

Az ézsaiási passiótörténetből három mozzanatot emelünk itt ki.

Végtelenül egyedül volt a szenvedő szolga, vagyis Jézus Krisztus. A próféta úgy beszél róla, mint egy lepráshoz hasonlóan kiközösített emberről, egy végletekig magára hagyott férfiról: „Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (3b) A szenvedő embert általában magára hagyják gyötrelmeivel, testi és lelki kínjaival. Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézust is éppen akkor hagyták magára, amikor leginkább szüksége lett volna a támaszra. Dsida Jenő verse érzékelteti talán legmegrendítőbben Jézusnak ezt a magárahagyatottságát: „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak… / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” (Nagycsütörtök)

És ma? Ma is hányszor hagyjuk magára Jézust! Vagy azért, mert alszunk, vagy azért, mert eltakarjuk arcunkat előle. No, nem az Ézsaiás által leírt iszony miatt, hanem érzéketlenségből, kényelmességből vagy éppen struccpolitikából. Megpróbáljuk kiiktatni az életünkből. Igen, Jézus ma is gyakran egyedül marad.

A szenvedő szolgát éppen azok hagyják magára, akikért ő a legnagyobb áldozatot hozta. „Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta… Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze.” (lásd 4–5. vers) Jézus nem öncélúan szenvedett, hanem halálának konkrét célja volt: az ember megmentése, mások bűnének magára vállalása. Hiszen aki bűntelen, tiszta, az saját vétkeiért nem szenvedhet, csak másokéért. Ő ezt tette. Ennek visszautasítása az ember részéről a legnagyobb hálátlanság. Azt hisszük, nem szorulunk rá az ő önkéntes áldozatára – pedig valójában abból, csakis abból élünk.

Jézus életet kínál nekünk, saját halála árán is. „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (5. vers) Ezen a ponton csillan fel a prófétai remény: Jézus földi működése mégsem torkollik majd tragédiába, nem a nagypénteki jelenet e dráma utolsó felvonása. Nem gördül le végleg a függöny, sőt a kárpit kettéhasad (Mt 27,51), megnyílik az ég, amelyen bezúdul a földre a húsvéti fényesség. Az ő sebei árán gyógyultunk meg! Lehetséges ez? Az úgynevezett élő donoros szervátültetés eredménye bizony igencsak kérdéses, de Jézus képes erre a csodára: az ő sebei árán gyógyul meg a beteg ember, az agonizáló emberiség.

Nagypénteken is meghallhatjuk az evangélium szavát. Sok templomban fekete lepellel takarják le ilyenkor az oltárképet. A fekete szöveten csak a kereszt fehérsége rajzolódik ki. Minden fekete, de az – bár a szenvedés keresztje – fehér! Ez a kereszt kellett ahhoz minden gyalázatával együtt, hogy nekünk életünk lehessen.

Megtisztulhatunk, meggyógyulhatunk, életre támadhatunk a szenvedő szolga, Jézus Krisztus keresztje által!

Fabiny Tamás