Élő víz

Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vadalmafára, amelyik a zsellértanyánk ablaka alatt ágaskodott. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a reggeli napot, a délit meg mind beeresztgette. Nem csuda, hogy a hatósági fagyűlölet erőt vett rajtam.

– No, öreg vadalmafa – ütöttem rá bosszúsan a derekára –, még egy nap az életed. Nekem útba vagy, haszna senkinek sincs belőled: holnap reggel fejszét fogok a tövedre.

Az öreg fa megrázkódott, a levelei lassú reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe.

– Nono, én is ott leszek akkor – csikorogta öreges nyugalommal. – Majd beszélünk még efelül egymással. Elküldöm hozzád a pártfogóimat.

Ne tessék rajta megütődni, hogy ilyen konverzációba ereszkedtünk egymással. Odakint a fűszálban is több a lélek, mint idebent az emberben. S hogy én jól megértettem a fát, abból látom, hogy egy óra múlva már előbújt a tövéből az első pártfogó.

Biz az csak egy istenadta béka volt, a békáknak is a szegényebbjéből való. Folt hátán folt a szürke gúnyája, ijedt a szeme pislogása.

– Nini, hát te itt zsellérkedel? – léptem közelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pirinyó békácska rezzent arra föl a fűből, hogy magam is megrezzentem bele. Hanyatt-homlok ugráltak be a fagyökerek közt a lyukakba.

Megesett a szívem a papucsos-famílián, s föltettem magamban, hogy csak a derekán vágom el a fát. A tövének megkegyelmezek. Hadd nevelje az öreg béka a kis békáit békességben.

Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár fölemelkedik, s úgy mozog, mintha csak valami láthatatlan kéz integetne vele.

– Gyere csak, gyere csak!

Odaszaladok: hát egy finom ezüst fonál van ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska remekelte. No, most már gyerünk utána, hová visz.

A nyitott ablakon át a vadalmafához vezetett ki. Ott volt a takácsműhely, ahol a fa dereka három ágba hajlott. Csakhogy nem legyecskék voltak a hálóban; egy zacskócska fityegett benne, tele aranykölessel. A zacskócska borsószemnyi volt, a kölesszemek aprók, mint a mákszem.

– Nini – mondom –, nyilván rossz idő jár a takácsiparra. A mester mezei munkára adta magát. Persze, nem kapott szubvenciót. Nézzük no, milyen volt a termés.

Ahogy megérintem a zacskócskát, odaugrik ám haragosan a pókocska, s nagy motollálva eltakarja a testével a zacskót. Megeszlek, ha hozzányúlsz! – bizonyosan ezt akarta mondani a kaszáló lábaival.

Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem köles van abban a zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez arra nagyon. A fa oldalán a sűrű mohában csak úgy rezseg a milliom apró bogárka. Valóságos vadonerdő ez, lehet benne vadászgatni.

– No – mondom –, megkegyelmezek a fa derekának is. Nem teszem földönfutóvá a takácsékat. Én úgyis csak a koronára haragszom.

A fa megrázta a koronáját, s a levelek olyan vidáman verődtek össze, mintha csak kacagnának. Napáldozatkor azt is megtudtam, mit kacagnak. A fa sűrű hegyében rigófészek volt. Akkor szálltak haza a gazdáék. Aranyos dolmányuk átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fahegyben ugráltak. A kicsinyeiket tanították fuvolázni.

Hogy tegyem én már most szerencsétlenné ezt a boldog muzsikuscsaládot? Megfenyegettem a botommal a fát:

– Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom már a koronádat sem. Hanem azt az egy ágadat levágom, amelyik az ablakban előget.

Reggel aztán még egyszer szemügyre vettem a fát, és odakiáltottam Pankának:

– Hozd ki, lelkecském, a kis fűrészt!

– Hát nem a fejszét, apu? – szaladt Panka a fűrésszel.

– Nem, szívecském, csak ezt az egy ágat vágom le.

Már rá is fogtam a fűrészt, amikor Panka föltette a kérdést:

– Ugye, apu, ha kivágnád a fát, nem maradna helyette a másik, mert a fának nincs se kisfia, se kislánya?

– Nincs, kicsim, csak termése. Ha azt elültetik, abból lesz a kis fa.**

A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. A sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon.

– Nézd, nézd – tekintettem körül a fán –, ezen az egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se.

Azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölembe kaptam Pankát. Csak hadd nevelje meg a termését az a szegény öreg fa!

Móra Ferenc: Szilánkok (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1961)