Keresztény szemmel

Olvasom, hogy egy hamburgi orvos – a recept felírásán és a kezelés elrendelésén kívül – imádságot is javall minden betegének. A most negyvennégy éves, fiatalabb korában mindenféle szektát megjárt orvos akkor jutott arra a következtetésre, hogy imádkozni is megtanítja betegeit, amikor Jézus Krisztusban megtalálta élete értelmét. S az eredmény: betegei körében magasabb a gyógyulási arány (no és a doktor úr is népszerűbb lett…).

Igen, a világ ezt nem akarja megérteni. Csak fut a pénz, a siker, a karrier után. Természetes, hogy munkánkból s pénzben kifejezhető ellenértékéből tartjuk fenn magunkat. De nem lehet, hogy itt véget is érjen minden, ami fontos. Az ember nem süllyedhet le a vegetáció eme szintjére. Nem lehet, hogy az emberi életet az örömszerzés, a mának élés, az önzés határozza meg. Nem lehet, hogy ősidők óta bevált értékek a süllyesztőbe kerüljenek a korszellem miatt. Az ember ennél többre teremtetett. Az embernek Isten az értelmes uralkodó feladatát szánta! Ha ezt minél többen felismernék, és ráébrednének, hogy „a világnak Krisztus kell” (II. János Pál pápa), sokkal több jót élhetnénk meg. A görcsös igyekezetet, az izzadságszagú erőlködést felváltaná a bizonyosság, hogy a helyemen vagyok, Istennél.

Nagycsütörtök ünnepén írom ezeket a sorokat. Még nem tudom, mit hoz majd április 23-a. Megdöbbent ez a felbolydult, ideges világ körülöttünk. S ami ijesztő: újra megjelent a félelem. Egyes emberek suttognak körülöttem, nehogy a másik meghallja a véleményüket. A higgadt nyugalom helyére az emelt hang, a kioktatás, a manipulációra alkalmas számokkal való vagdalkozás lépett. Az őszinte szót kiszorította a színészi produkció. Úgy tűnik, ez a nyerő ma világunkban. Ezért kezd újra félni a halk szavú, a szelíd – mert ki szereti, ha beletaposnak?

A hetvenes évek első harmadában voltam szegedi diák. No és KISZ-tag. Jánoshalmára jártunk ősszel almát szedni. Egy társunk fönn csücsült a fa tetején, és dobálta le az almákat. Mi meg lenn vagy elkaptuk, vagy nem. El lehet képzelni, mi volt mindennek az eredménye. S a rákövetkező héten a tanszéki KISZ-es faliújságon megjelent egy hirdetés: a jól végzett munkáért pénzjutalmat kapott a KISZ-titkárunk és az agitpropos (a fiatalkorú olvasóknak magyarázza el valaki e szörnyszülött szó jelentését…). Vörös Andor barátommal, a majdani Bojtorján együttes bendzsósával odafirkáltuk: önjutalmazás! No, lett is nagy cirkusz. Rendkívüli KISZ-gyűlés, kipellengérezés stb. Azt a nem feledhető, gyomorszorító érzést érzem újra. Lehet, hogy újra ide jutunk? Újra halkan kell majd ellenvéleményt nyilvánítanunk? Mert jönnek és megfenyegetnek? Meghurcolnak és kigúnyolnak, mert másként gondolkodók vagyunk, és ezt el is merjük mondani? Hamis tanúkat is találnak, hogy megvádolhassanak? Tizenhat évvel a rendszerváltozásnak nevezett nem tudom micsoda után?

Mi nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is bátran képviseljük a tisztát, az egyedül igazat, az őszintét és a szelídet. Ha ódivatúnak és maradinak is nevez a világ, minket az se kell, hogy érdekeljen. Mi jól bevált és évezredek alatt kipróbált értékeket hordozunk. Holnap nagypéntek lesz. Kétezer éven át embermillióknak jelentette és jelenti ma is a kereszt a megváltást, a szabadulást, az új élet lehetőségét. Vasárnap napkeltekor a temetőben kezdünk, szeretteink, őseink és elődeink sírjaival körülvéve. Megsimogatjuk a jól ismert fejfát. Mert mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus valóban él! S legyőzte a mi halálunkat is. Ő az élet Ura.

És ennek a világnak, magyarságunknak ő hiányzik. Ez a mi valódi bajunk. És ezért nem kell soha elhallgatnunk. Csontjainkba égette Isten az üzenetet. Az egyedül boldogítót.

Ha minden orvos imádkozna a betegeiért, és erre őket is megtanítaná, kevesebb gondja lenne az egészségügynek. Ha minden tanár – legalább otthon – imádkozna nevelhetetlennek tartott diákjaiért, biztosan gördülékenyebb lenne a tanítási óra. Ha minden vincellér megállna pár percre a szőlőbe menet áldást kérni munkájára, több sikerben lenne része. És ha választott vezetőink reggeli áhítattal kezdenék a munkát, nem hallhatnánk ijesztő hiányszámokról.

Álmodom? Nem. Csak nem adom fel…

Lupták György