Keresztény szemmel

Tekintettel arra, hogy az országos felügyelővé történt megválasztásomat követően ez az első megnyilvánulásom az Evangélikus Élet hasábjain, fontosnak tartom, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjak a bizalomért, és most is kérjem minden, egyházunk jövőjét szívén viselő testvérünk segítségét a feladatra történő további felkészülésemhez. A tervekről, teendőkről őszi beiktatásomig még lesz alkalom írni, beszélni, de mivel országos felügyelőként sem szándékozom lényegesen többet publikálni, mint korábban, talán joggal gondolom úgy, hogy az országgyűlési választások eredményét értékelni hivatott kommentár egyaránt szólhat az egyházon belül zajló tisztújítás perspektíváiról. Már csak azért is, mert a két választás jelentőségét az egyházi közvélemény számára – különösen annak legfontosabb fórumán – nagyjából azonos jelentőségűnek vélem.

Nem akarom persze saját jelentőségünket túlértékelni és az országos ügyeket bagatellizálni, ugyanakkor egyházunk jövője szempontjából azonos súlyú kérdésnek tartom, hogy kik és miként tudják felismerni és felismertetni az egyház és az állam közötti érdekazonosságokat, a társadalomért, az országért viselt felelősség megosztásának lehetőségét és követelményét. Azért is hangsúlyozom a közös felelősséget, mert biztos vagyok benne, hogy – bárki is irányítja az országot, bármelyik párt adja is a polgármestert egy adott településen – az egyházi vezetők felelőssége eklézsiánk sorsának alakításában változatlan. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem kényelmesedhetünk el akkor, ha bírjuk a világi hatalom jóindulatát, de nem kedvetlenedhetünk el e jóindulat elmaradása láttán sem. Az országért viselt felelősségben – még ha messze nem azonos arányban is – osztozunk. Egyházunkért, Isten igéjének terjesztéséért azonban mi tartozunk felelősséggel, még ha – a történelmi előzmények okán – bizonyos mértékig rá is vagyunk utalva az állami támaszra.

Az országgyűlési választásokat megelőzően ismét napirendre került az egyházak szerepvállalása. A kibontakozott vitában újfent megkeményedtek az álláspontok, „virágba borultak” a jól ismert rögeszmék. A történelmi egyházak látványos jobboldali elkötelezettségével kapcsolatos, durván általánosító fejtegetések olykor igazolásra leltek egy-egy – nem evangélikus – egyházi személy valóban pártos megnyilvánulása által. A baloldalon elhangzott egyházellenes megnyilvánulásokról már írtam e lap hasábjain, ezeket megismételni kár. A régi-új kormány működésére tekintve pedig csak abban reménykedhetünk, hogy ezek a kampány hevében tett meggondolatlan kijelentések voltak.

Ahhoz nem fér persze kétség, hogy egy jobboldali kormánnyal könnyebben lehetne megállapodni az egyház-finanszírozás ügyes-bajos dolgairól.

Országunk rossz gazdasági állapotát tekintve azonban hiba volna azt gondolni, hogy az egyházi támogatások korábbi színvonala valaha is visszaállítható lesz. Ez nem lehet persze ok a duzzogó csüggedésre.

A törvény által előírt állami támogatás következetes számonkérése mellett az új helyzetben nem halogatható az egyházunk egyre nagyobb anyagi önállósodását célul kitűző stratégiai gondolkodás. Az anyagi önállóság a közügyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítás nagyobb szabadságát is jelenti, ami miszsziós tevékenységünk sikerének is egyik záloga lehet. A baloldali politikusokat pedig – legyen szó akár polgármesterekről, akár kormányzati emberekről – érdemes emlékeztetni arra, hogy a valóban korszerű baloldaliság szövetségest lát az egyházakban, különösen a protestáns felekezetekben.

Négy évvel ezelőtt e lap hasábjain a németországi választásokról írva már részletesen beszámoltam arról, hogy a szociáldemokraták ott különösen a protestáns hagyományú tartományokban erősek, amit a baloldali jelöltek rendre ki is használtak. De hivatkozhatunk Gyurcsány Ferenc példaképére, Tony Blair brit miniszterelnökre is. Ő egy nyilatkozatában bevallotta, hogy bizony nem Marxtól jutott el a hiteles baloldalisághoz, számára a keresztény tanítás nyitotta meg az utat a szociális igazságosság politikai képviselete felé.

Az újonnan megválasztott Országgyűlésben több, evangélikusságát nyíltan vállaló képviselő is helyet kap. Donáth László csillaghegy–békásmegyeri lelkész mellett Font Sándor Kiskőrösön, Nagy Gábor Tamás pedig a budai várban szerzett mandátumot. Lehet persze, hogy többen is vannak, csak én – egyelőre – nem tudok róluk. Fontos, hogy ők közvetlenül is nyomon követik a törvényalkotási folyamatot, fel tudják hívni a figyelmet azokra a törvényjavaslatokra, melyek így vagy úgy az evangélikus egyházat is érintik. Képviselői mandátumuk megszerzéséhez tehát gratulálunk.

Áldáskívánásainkkal egyidejűleg azonban azt is tudatosítanunk kell a parlament evangélikus tagjaiban, hogy egyházi részről fokozott figyelem kíséri ténykedésüket, ami fokozott felelősséget is ró rájuk. Ha a számukra természetes módon biztosított nyilvánosságban hangsúlyozottan evangélikusként jelennek meg, akkor szavaik, tetteik szükségképp az egész egyházra is jó vagy rossz fényt vetnek.

Tudatosan nem teszek különbséget evangélikus testvéreink között párthovatartozásuk alapján. Tizenhat évvel a rendszerváltozás után a parlamenti pártok egyikének demokratikus legitimációjához sem férhet kétség. Ha azonban ellentét merülne fel pártjaik álláspontja és egyházunk érdeke között, akkor bízzunk benne, hogy személyes kiállásukkal, legjobb lelkiismeretük szerint fogják a nyilvánosság előtt is eklézsiánk szempontjait képviselni. Ugyanígy bízunk abban is, hogy Donáth László személyes ismertsége választókörzetének lakói közül egyre többeket tesz egyházközségének tagjává is.

Ne felejtsük el, hogy reformkori nagyjaink közül Kossuth Lajos, de Görgey Artúr is evangélikusok voltak. S noha politikai nézeteik lényegesen eltértek egymástól, az utókor mindkettejük érdemeit elismeri. Sokfélék vagyunk tehát mi, evangélikusok, politikai meggyőződés, stílus szempontjából is. E sokféleség azonban az én szememben különös lehetőségeket tartogat arra, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegei, szakmai és politikai csoportosulások felé terjesszük ki kapcsolatrendszerünket. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egyházunk minél szélesebb körben be tudja tölteni hivatását, az evangélium hirdetését. Mindenki, aki ebben segítségünkre van, méltó bizalmunkra és megbecsülésünkre.

A különbözőség, a politikai nézetkülönbségek pedig fokozottan is gyakran súlyos emberi ellentétek forrásai. Naivitás azt hinni, hogy a világi közélet árkai – akár egyházi közreműködéssel– rövid távon betemethetők. A keresztény közösségen belül azonban – Isten előtti egyenlőségünk tudatában – reménykedhetünk abban, hogy politikai hovatartozástól függetlenül képesek vagyunk az egymást is segítő közös szolgálatra.

Prőhle Gergely