A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI)– Jn 10,11–16

Süt a nap, az égen bárányfelhők; a zöldellő tájban, dombok közé rejtett legelőn bodros báránykák vesznek körül egy szelíd arcú, jóságos, páratlan kisugárzású férfit. A pásztor ott áll nyája közepén, karjában tartva az egyik kis gyámoltalan állatot – talán éppen azt, amelyik korábban elbitangolt, s most, hogy gazdája rátalált, végre megnyugodhat, már nem dobog olyan sebesen a szíve, feloldódik az ölelésben.

Sziklák közt, szakadékba zuhanni készülő jószágért nyújtja kezét a pásztor, a riadt bárányt a biztos haláltól mentve meg. – Ilyen és ehhez hasonló témájú képek, festmények örökítik meg János evangéliumának a jó pásztorról szóló fejezetét.

Nem elégedhetünk meg ezzel az idilli képpel, ha helyesen akarjuk érteni Jézus tanítását (lásd a bevezetést: „Bizony, bizony, mondom néktek…”)! Hiszen az üdvtörténetről adott alapvető tanítást – a pásztor Jézus életét adja juhaiért – mint az Úr szavát különös figyelemmel és alázattal kell (be)fogadnunk.

A pásztor hozzátartozott Jézus korának a kultúrájához, hallgatóinak a mindennapi életéhez. Alakja a szent iratokban is megjelenik: a próféták a messiás szimbólumát látják benne. Ez a hétköznapi hasonlat, a pásztor-nyáj kép, valamint az írásokból ismert teológiai üzenet tág ölelésű többlettel telítődik Jézus ajkán.

Elsőként Ezékiel próféta nevezi így a nép lelki vezetőit. Könyvének 34. fejezetében Isten vádat emel népe hűtlen pásztorai ellen, akik magukkal törődtek, s nem a rájuk bízott nyájjal. Az Úr számon kéri tettüket, és ígéretet tesz: maga viseli gondját juhainak, és egyetlen pásztort ad nekik, szolgáját, Dávidot, „hogy legeltesse őket” (Ez 34,23). Dávid pásztorfiú volt, mielőtt Isten királyi méltóságra emelte. Az oroszlánnal és a medvével is szembeszállt, hogy kiragadja szájukból a bárányt (lásd 1Sám 17,34 kk.).

Jézus, „Dávid Fia”, a jó pásztor az őrzés, a vigyázás, a terelgetés, az etetés-itatás „klasszikus” pásztori feladatai mellett élete odaáldozását is vállalja, s itt válik világossá, hogy Misericordia Domini (az Úr kegyelme betölti a földet – Zsolt 33,5) vasárnapján nem „a” pásztorokról, hanem egyesegyedül Krisztusról szóló tanítást hallunk. Életét adja – önként, mentő szándékkal, egyszeri és mindörökre érvényes áldozatul. (Egy egyszerű pásztor nappal tereli, éjjel vigyázza nyáját, ám életét feláldoznia értük nem kell. Ez nem tartozik a munkaköri kötelességei közé…)

A béres azért van a nyájjal, mert ez adja a megélhetését, s még ha lelkiismeretes is, nem úgy bánik a juhokkal, mint a pásztor, aki – ha nem is a tulajdonosuk – sajátjának tekinti őket. A bérest a ma itt, a holnap már ott találja, ezért nem jön létre személyes kötődés, bensőséges kapcsolat közte és a nyáj között.

A pásztor viszont egyenként ismeri juhait. Ez az ismeret – azon túl, hogy valóban mindent tud róluk – személyes szeretetkapcsolatot jelent. Jézus, a jó pásztor bűnösként ismerte meg mindazokat, akiket az Atya rábízott, mégis szerette őket. Jött, mert „megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok” (Mk 6,34). Így ismert meg bennünket is, így ismeri mindenkori nyáját. S a bárány is így ismerheti meg pásztorát: a tapasztalat, az együttlét, a megélt valóság révén.

Engedjük, hogy jó pásztorunk gondoskodjon rólunk! Halljuk meg a hangját, és ne aggályoskodjunk azon, hogy „más juhokat” is szólongat a Golgotán feláldozott isteni szeretet!

De valóban képesek-e a juhok megkülönböztetni pásztoruk hangját? Feleletül álljon itt a jelen cikknek címet adó történet! „Néhány évvel ezelőtt Jemenben éltem, és gyakran utaztam a várostól távoli vidékekre. Egyik ilyen utam alkalmával valósággá vált számomra az, amiről Jézus János evangéliumának 10. részében beszél. Találkoztam egy nyáját legeltető pásztorral, s a tolmács segítségével elmondtam neki, hogy Jézus is pásztornak nevezte magát. Egy dolog azonban rejtély volt számomra: Jézus kijelentette, hogy név szerint ismeri juhait. Lehetséges-e ez? Vajon újdonsült barátom is így ismeri-e a bárányait? Széles mosollyal az arcán, a pásztor megkért, hogy mutassak rá egy bárányra a nyájban. Akkor ő egy különös füttyöt hallatott. Az a bárány, amelyikre rámutattam, lassan odament hozzá. A pásztor megsimogatta a jószágot, majd megkért, jelöljek ki egy másikat. A füttyszó egy kicsit más volt, mint az előbb, s íme: a kiválasztott bárány odament hozzá. »Jézus tehát joggal mondhatta, hogy név szerint ismeri a juhait« – jegyeztem meg. A pásztor bólintott, majd hozzátette: »A te Jézusod bizonyára jó pásztor volt.« Sokáig néztem, amint lassan tovahaladt. A juhok követték pásztorukat, bizalmuk nyilvánvaló volt.” (E. P. Schofield)

Kőháti Dorottya