Evangélikusok

Egyházi sajtó. Olyan önellentmondásnak tűnhet ez a szókapcsolat a kívülálló számára, amelyet nehéz feloldani. A sajtó az aktualitásnak él, az egyház pedig természetesen az örökkévalóság jegyében. A napisajtó e világi hatalom, az egyházi sajtó viszont mégiscsak a mennyei hatalom megszólaltatója vagy képviselője. Olyan ez a helyzet, mint a jól ismert viccben: „Mi a különbség a geológia és a teológia között? – Ég és föld.” Így van ez az egyházi és a világi sajtó esetében is. Mintha ég és föld lenne köztük a különbség… Pedig azt is szokták (szoktuk) mondani, hogy ha Pál apostol ma élne, akkor bizonyára újságíró lenne, hiszen ő kiállt mások elé a nyilvánosság fórumára, és – vállalva a konfrontációt – arról beszélt, ami a szívére volt helyezve. Nem szólva Jézusról, aki nagyszerűen tudott élni a nyilvánossággal.

Ez a nyilvánossággal való élés a reformáció öröksége is. A sajtóval nagyon hamar és nagyon jól tudott bánni a reformáció német és genfi ága egyaránt, de a magyarországi reformátorok is. (Talán az sem véletlen, hogy az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó szerkesztője egy evangélikus lelkész volt – Rát Mátyás joggal lett a Protestáns Újságírók Szövetsége által alapított díj névadója.) Tehát van olyan örökségünk, amelyet joggal megbecsülhetünk, és amelynek nyomán mégsem tűnik fából vaskarikának vagy önellentmondásnak az a kifejezés, hogy egyházi sajtó.

Ugyanakkor még mindig túl nagy a távolság, túl nagy a szakadék az egyházi és a világi sajtó között. Utóbbi túlságosan kevés egyházi téma iránt érdeklődik, vagy ha érdeklődik, akkor jobbára „bulvárízűen” tálalja őket. De az egyházi médiumok is túlságosan ritkán nyúlnak világi témákhoz. Az egyházi sajtó művelője legtöbbször úgy érzi, hogy csak szakrális miliőben szabad maradnia, nem ajánlatos hozzászólnia világi kérdésekhez. Pedig az újságolvasó keresztények nem csak keresztények.

A sajtó joggal kényes a szabadságára. A szabad sajtó – gondoljunk 1848-ra, 1956-ra vagy akár 1989-re – mindig központi kérdés volt, és ezzel együtt az egyházi sajtó szabadsága is. Sok olvasónk emlékezhet még arra a korra, amikor a legkevésbé sem volt szabad az egyházi sajtó. Amikor kódoltan próbáltunk belecsempészni egy-egy önmagán túlmutató mondatot az írásunkba, és abban reménykedtünk, hogy a sokszor cenzorként is működő szerkesztők nem veszik észre.

A szabad sajtó, ezen belül a szabad egyházi sajtó mindenkor alapvető igény kell, hogy legyen. Emellett azonban Pál apostol intésének igazsága is nagyon komolyan veendő, tudniillik: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6,12)

A médiaetika világában is eligazít a nyolcadik parancsolat, illetve annak lutheri magyarázata a Kis kátéban és a Nagy kátéban. „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (2Móz 20,16) – e mondatot talán aktualizálhatjuk úgy, hogy ne hazudj, ne csúsztass, ne manipulálj. A lutheri tanács, hogy mindent felebarátunk javára kell magyarázni, az igazságot szeretetben, a szeretetet igazsággal kell megfogalmazni, itt is érvényes. De a „szeressük egymást, gyerekek” elve alapján elhallgatni sem lehet az igazságot. A lutheri interpretáció ezt az én mostani magyarázatomnál sokkal szebben kifejti: meg kell, hogy legyen az egyensúly a szeretet és az igazság között.

Lehet, hogy ma már bármit világgá kürtölhetünk, de nem biztos, hogy minden épít, nem biztos, hogy minden használ, és nem szabad, hogy bárminek is a rabjává legyünk. Ez különösen fontos egy olyan korban, amikor a közeg nem a józan, higgadt, mérlegelő újságírásnak kedvez. Jelenleg az infotainment korában élünk, amikor az információ az entertainmenttel, vagyis a szórakozással, szórakoztatással kapcsolódik össze. De nevezhetnénk korunkat a „csekkfüzet-zsurnalizmus korának” is, amikor „kilóra meg lehet vásárolni” interjúalanyokat, témákat – akár úgy, hogy az újságíró vásárolja meg az interjúalanyt, akár úgy, hogy az interjúalany vásárolja meg az újságírót. A bulvárosodás kísértésének természetesen ellen kell állnunk, de az egyháznak, az egyházi sajtónak úgy kell a „nyugalom szigetévé” lennie, hogy közben ne váljon az unalom szigetévé.

Annak érdekében, hogy kifelé is hitelesebbek legyünk, mind az írott, mind pedig az elektronikus sajtóban törekednünk kell a belső egyházi nyilvánosság szélesítésére. Manapság egyre népszerűbbek azok az internetes levelezőlisták, nyilvános fórumok, amelyeken kendőzetlenül fogalmazódnak meg vélemények, amelyeken a szervilizmus még nyomokban sem fedezhető fel. Meggyőződésem, hogy ezek az alternatív fórumok serkentőleg hatnak az egyházi belső nyilvánosság sajtójára is.

A belső nyilvánosság témájához tartozik a közélettel kapcsolatos állásfoglalás kérdése. Ismerjük azt a nézetet, mely szerint az egyház egyházi kérdésekkel foglalkozzon, és ne szóljon bele a politikába, ne szóljon hozzá a gazdasági kérdésekhez… A magam részéről azt a véleményt képviselem, hogy az egyházi sajtót olyan keresztény emberek olvassák, akik nemcsak keresztények, de emberek is. Olyan keresztények, akiknek az is (állam)polgári joguk, hogy egyházuk médiumaiból tájékozódhassanak (e) világi kérdésekről, és hogy megismerhessék az „egyházi újságírók” véleményét. Lelkészként is jogunk van megszólalni ilyen kérdésekben – akár kritikus, akár ironikus hangon is –, ha ez a megszólalás megfelelő szakmai és műfaji keretek között történik. Ennek műfaja egyházi sajtónkban is a publicisztika. Azt gondolom, hogy publicisztikát művelniük az egyházi embereknek is kell. Mostantól talán még inkább…