Kultúrkörök

Egy néprajzkutató számára igazi csemege, ha megfigyelheti egy szokás létrejöttét, majd későbbi alakulását. Főleg, ha a kutató vallási néprajzzal foglalkozik, és éppen egy evangélikus gyülekezetről van szó.

Az élet úgy hozta, hogy korábban sohasem tudtam részt venni a nagycsütörtöki istentiszteleten. Bár a munka miatt az idén is kétséges volt, hogy sikerül-e, mégis időben kiértem Békásmegyerre. A gyülekezet néhány tagjához hasonlóan én sem tudtam, hogy nem egy szokványos vesperának leszek a részese. Igaz, még oly sok év után is lépten-nyomon szembesülök azzal, hogy az erdélyi kötött liturgikus rendhez képest a magyarországi liturgia sokféleségéből kiindulva aligha beszélhetünk szokványosságról. A párhuzamok természetesen végigkísértek. No de következzen minden szép sorjában.

Az istentisztelet kezdetén a templom oltára csupasz volt. Aztán a gyülekezet tagjai sorra „megterítettek”. Helyére került a terítő (vagy ezúttal a vacsora abrosza?), a Biblia, a gyertyatartók, majd az úrvacsora kellékei. Mint később kiderült, ez alkalommal a bibliai hagyománynak megfelelően az úrvacsora kenyere kovásztalan volt: ostya helyett pászka. Az istentisztelet végeztével a kellékek „eltűntek” az oltárról, csak a két gyertyatartó maradt ott keresztbe fektetve. Ott állt az oltár ismét csupaszon, megfosztottan.

A lelkész felesége, Muntág Ildikó szerint néhány évvel korábban ifj. Hafenscher Károly zárta azzal a nagycsütörtöki istentiszteletet, hogy összepakolta az oltáron lévő tárgyakat, és kiment a templomból. A gyülekezet akkor nem értette, ma pedig – úgy tűnik – mégis hagyományt teremt belőle, gazdagítva evangélikus gyakorlatunkat (annak ellenére, hogy eredetileg katolikus szokásként könyveljük el az oltárfosztást).

Természetesen felsejlett előttem a régebbi építésű templomok képe, ahol az oltárfosztás véghezvitele nem lenne olyan egyszerű. Vagy mit szólnának hozzá a hagyományőrzőbb, falusi gyülekezetek? Hiszen az 1990-es években Erdélyben, az apácai gyülekezetben is megpróbálta a lelkész bevezetni a nagypénteki kereszthordozást. Néhány gyülekezeti tag elfogadta a változtatást, néhány támogatta ugyan, de nem vett részt benne, a többség azonban idegenkedve figyelte. Nemhogy a szokás nem honosodott meg, de a lelkész sem tagja már a gyülekezetnek, sőt még az egyháznak sem.

Az egyházi levéltárak iratanyaga mégis azt mutatja, hogy egy-egy gyülekezeti szokás helyi kezdeményezés nyomán jött létre. Néha ezt presbitériumi ülésen meg is erősítették és jegyzőkönyvbe vették. A ma évszázadosnak tűnő hagyományokról kiderülhet tehát, hogy alig egy-két emberöltővel előttünk keletkeztek, de a közösség elfogadta őket, alakított rajtuk, néhol még legendát is körített hozzájuk.

Tehát egyházi szokásaink alakulása semmiben sem különbözik a néphagyományokétól, ezzel is aláhúzva azt a tényt, hogy egy faluban nem léteznek csak népszokások vagy csak egyházi szolgálatok. A kettő szorosan összefügg egymással, és kölcsönhatások eredményeként alakul: az egyház ugyanúgy beleszólt a falu életébe, mint ahogy a gyülekezeti tagok is alakították – vagy alakítják ma is – az egyházi szertartások menetét. A lényeg mindenféleképpen a közösség megléte, s ezt mi sem bizonyítja jobban a csillaghegyi gyülekezet esetében, mint hogy az együtt maradó tagok számára a szent tradíciókat istentisztelet után profán szokások váltják fel a gyülekezeti teremben.

Veres Emese-Gyöngyvér