A hét témája

„Szeretett Szolgatársaim!

Esztendők óta eltökélt szándékom volt, hogy ha véget ér magyar evangélikus egyházunknak az a szakasza, mely – most már látjuk – az elmúlt 6-8 évet zárja magába, s egy új szakasz kapujában állunk: az első lelkészértekezleten első szavam a bűnbánat lesz. Ez év november 3-án, szombaton délben (fontos a nap is, az óra is, ha visszatekintünk), azon az első egyházi értekezleten, melyet Ordass püspök úr hívott egybe, hogy szükségintézkedések tétessenek, megérezve az alkalom sürgetését néhány rögtönzött, töredezett szóval ki is fejeztem a dolog velejét. Kevesen voltunk együtt, köztünk két-három nem lelkész is jelen volt. Mégsem halogattam a bennem élő vallomás megtételét. Utólag is fontosnak ítélem, hogy ez a három gondolat, amit akkor röviden, de határozottan kiöntöttem lelkemből, már november 3-án délben elhangzott.

Ma első ízben vagyunk nagyobb körben együtt magyarországi evangélikus lelkészek egyházunk új szakaszának kapujában. Új szakasz ez, bármit hoz is a holnap. Előretekintve lehetünk vakhomályban, de visszafelé tekintve nem kétséges, hogy egy szakasz lezáródott. Nos, ezen az első együttlétünkön meg kell ismételnem, sőt bővebben és gondosabban elő kell adnom azokat a pontokat, melyekre csaknem hat héttel ezelőtt kitértem. A lelkiismeretem kényszerít rá.

1. Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi, magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. Csak kevesen akadtak közöttünk, akik életük kockáztatásával is tanúbizonyságot tettek az igazságról. Csak kevesen, akik készek voltak javaikat, otthonukat, hivatásukat is feláldozni, ha üt a kritikus óra. Ezek sem mind egyforma mértékben. Azok sem voltak sokan, akik legalább időnként felemelték a szavukat az egyházba betört hamis tanítások és féktelen, törvényeinket nem tekintő hatalmaskodás ellen. Félelemből hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. Úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna: Ha valaki engem követni akar, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Bizony szívemből írtam 1950 böjtjén azt az énekemet, melyet egy nehéz és tehetetlen tanácskozásban töltött nap után, szinte már az éjszakai órákban énekeltem-mondtam el Túróczy és Szabó püspököknek, s mely így kezdődik:

Jézus Krisztus, keresztedet Ma oly egyedül viseled!

Sehol segítség utadon, Meghalt cirénei Simon –

Ő csak vitte bosszúsan, Mi elkerüljük gondosan,

Elhárítjuk gyalázatod, S lelünk rá magyarázatot.

Igen, 1950. április 1., a különbíróság ülése jut eszembe, amin nekem is részt kellett vennem. Nemcsak másokról, magamról is vallanom kell mostan. Ez a nap is bizonyság amellett, hogy nem tudtuk vállalni a keresztet. Jó lelkiismerettel tudhatom magamat azok között, akik teológiailag egy percre sem inogtak meg, s kik legalább időnként nyilvánosan harcot vívtak az evangélium tisztán való megőrzéséért. De azon az ülésünkön sem én, sem a többiek nem tudtuk vállalni a keresztet. Mindössze annyi telt tőlünk, hogy nyolcan – lelkészek és világiak – üres lapokkal szavaztunk. Ennyi volt a tiltakozásunk. Mondhatatlan nagy fenyegetések lebegtek felettünk. Arról volt szó, hogy a letartóztatottaknak életükbe kerül a mi felmentő végzésünk, s nekünk is ki tudja, mibe! Nem mertük vállalni. Emberileg nagyon érthető, de nem az ige mértékén mérve. Amikor rá egy-két nappal különbírósági tisztemről való lemondásomat az egyetemes felügyelő kezébe letettem, őszintén mondom, ez nemcsak újabb tiltakozás volt, hanem a lelkiismeretem fájdalmának kifejezése.

Nem szeretem a »kollektív bűnbánat« emlegetését, mert már sok félreértésre adott alkalmat. Mégis, amiben sokan, amiben talán mindannyian vétkeztünk, a tekintetben szabad is, kell is kollektíve bűnbánatot tennünk. Nem kell-e közösen megvallanunk, hogy nem vállaltuk a keresztet? Hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. És talán olyat is mondtunk, amit semmiképpen sem lett volna szabad kimondani, még ha a nyelvünket vágták volna is ki büntetésül. Félelemben nem segítettünk ínségeseken, megbélyegzetteken. Nemcsak engedtük, hogy szűk térre szorítsák az egyház missziói munkáját, de magunk segítettük bizonyságtételünk hihetetlen összezsugorodását. Ebben és sok másban mindnyájan vétkesek vagyunk, jóllehet külön is felelősek Isten előtt tetteikért azok, akik nagyobb sáfársággal bízattak meg.

Még valami hánykolódik bennem. Már régebben fülembe jutott, hogy egyik-másik lelkésztársam azzal hárította el hasonló szavaimat: »mártírkomplexus« ez! Csúnya maga a kifejezés is, mert összekeveri a legtisztább bibliai tanítást a freudi pszichológia kedves terminusával. Ebben a formában hát nem vállalom. De a bibliai mártírium fogalmát, a theologia crucist vállalnom kell. Vedd ki a Bibliából azokat a lapokat, azokat a sorokat, amik a keresztről és keresztvállalásról szólnak, s papiroscsipkévé teszed Bibliádat. Nékem nem az fáj, hogy a keresztről sokat beszéltem az elmúlt években is, csak az, hogy nem mindig tudtam vállalni, és kellő mértékben hordozni. Nékem ez fáj, és ezt vallom meg bűnbánattal. S ezt kell néktek is velem együtt bánnotok! E nélkül a bűnvallomás nélkül nem indulhatunk meg egyházunk újjáépítésének útján.

1. Második gondolatom szorosan kapcsolódik az eddig közölthöz. Bűnbánatot kell tennünk, és bűnbocsánatot kell nyernünk mindnyájunknak ahhoz, hogy együttesen foghassunk hozzá egyházunk újjáépítésének nagy munkájához. Mert nem kétséges, hogy ez a lelkészi feladat jár előttünk. És az sem felesleges igyekezet, hogy mindnyájan együtt maradjunk, egymással megbékéljünk, lehetőleg senkit el ne veszítsünk, hiszen amúgy is oly maroknyi egyház vagyunk, hogy pusztulásnak vagyunk kitéve. Az elmúlt évek rettenetes meghasonlást teremtettek az egyházon belül s főleg a lelkészek között. Az egyházzal kapcsolatot tartó gyülekezeti hívek tömege sokkal osztatlanabbul tudott megállni a próbatételek szakaszán, mint mi, lelkészek. Ennek is megvan természetesen a magyarázata. De most nem visszamenőleg kívánok boncolgatni, hanem előretekintve célt kitűzni. Nekünk, magyar evangélikus lelkészeknek meg kell békülnünk egymással, Krisztus bocsánatát kell hirdetnünk a megtérő bűnösöknek, akkor is, ha a mi soraink közül valók azok. Az egyház tulajdon Urával, Jézus Krisztussal jutna ellentétbe, ha a feloldozás és bűnbocsánat szolgálatát elhárítaná magától vagy akár csak korlátozná is. Megtorlás, büntetés vagy csak meg nem bocsátás is elreteszeli az élet kapuját. A megbocsátás azonban megnyitja.

Persze ez a megbocsátás nem válhat valósággá megbánás nélkül. A tanítványok között sem. Így tehát köztünk sem. Itt már semmiképpen nem valami kollektív cselekményről van szó, hanem kinek-kinek részéről a »mea culpa« megvallásáról s az alóla való feloldoztatásról. Lukács 17,4 foglalja itt magába az aranyszabályt: »És ha egy napon hétszer vétkezik ellened [a te atyádfia], és egy napon hétszer tehozzád tér, mondván: Megbántam; megbocsáss néki.«

Elképzelhetetlen énelőttem meghasonlottságunk megszüntetése e nélkül a »Megbántam« nélkül. Enélkül nem lehet valósággá a megbocsátás. Nem tudnám megszabni a formáját ennek a megbánásnak, csak azt tudom, hogy el nem maradhat. Akinek van megbánnivalója, menjen oda társához vagy a püspökéhez, vagy álljon a lelkészi munkaközösség elé, és könnyítsen a lelkén. Visszatekintve az elmúlt 6-8 évre, ilyesféle vallomásoknak kell hangozniuk: »Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket: bánom.« »Pozíciót, hatalmat szereztem, kihasználva a konjunktúrát: bánom.« »Fiatalon egy-két év alatt karriert futottam, mert csak a vonalba kellett beállnom, de a feladatokkal megbirkózni tehetségemen felül való volt; nem tenném többé.« »Jól éltem, anyagi előnyökre tettem szert ügyes helyezkedésemmel: bánom.« »Cikkeket írtam, amik látom, nem állhatnak meg az ige mérlegén: visszavonom őket, bánom, hogy a nevem örökre alattuk áll.« »Teológiailag támogattam olyan cselekedeteket, amik nem Isten igéjéből születtek, s ezzel azt a látszatot keltettem, mintha Isten akarata volna: bánom.« »Nem mondtam igazat, és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem másképp szólni: bánom.« »Többször is megforgattam a köpönyegemet, ahogyan az érdek újra meg újra megkívánta: felettébb bánom.« »Még jó időben leszakadtam a tévúton járókról, de ennyi és ennyi évig én is toltam a szekeret: bánom.« És tovább is így, mert ez az igazság! S e nélkül az igazság nélkül üres és képmutató volna a szeretet.

De ha ez a megbánás és megbocsátás nem megy végbe közöttünk? Nem akarok most erre gondolni. Meg kell történnie! Mert kicsiny egyházunknak élni kell, és mi, lelkészek néhány százan egy szívvel-lélekkel kell, hogy szolgáljuk az egyház Urát.

1. Még egy gondolatot kell, harmadiknak, idetárnom. Meglepő ugrásnak tetszhetik, de az utolsó mondatomba belevág. Ezt is érintettem november 3-án, és boldog vagyok, hogy akkor elmondtam már. Nem szabad, hogy lelkészi közösségünk egységét és Krisztus-szolgálatunkat a politika szakassza szét! Mondjuk ki bátran, hogy mi a napi politikában részt venni nem kívánunk és nem fogunk. Lemondunk erről az emberi jogunkról a szolgálatunk kedvéért. Ha pl. többpártrendszer van, akkor nem teheti a lelkipásztor azt, hogy híveinek egy csoportjába áll, holott az egész nyájnak a pásztora. Továbbá nyilvánvaló, hogy a lelkészi tiszt egész embert kíván, és nem jut erőnk, sem időnk más egyébre, ha híven be akarjuk tölteni kötelességünket. Ha (a) lelkész részt vesz a napi politikában, lehetetlen, hogy ezt csak egyéni felelősségre tegye. A világ is, a hívek is mint lelkészt fogják tekinteni. Hogy mennyi kár származott ebből nemcsak az elmúlt években, de az azelőtti években is, és a még azelőtt lefolyt korszakokban is, mindnyájunk előtt ismeretes. Isten óvjon minket attól, hogy mi a politikai katolicizmus útjára lépjünk! E tekintetben gyökeres különbségnek kell lenni köztünk és köztük.

Nekünk hittel hinni kell, és amennyire rajtunk áll, az állammal és a világgal is meg kell értetnünk, hogy az egyház akkor tesz legjobbat az emberiségnek, a hazának, ha egyház marad. Az egyház az evangélium hirdetésével szolgál a világnak. Így válik a világ lelkiismeretévé. Ebből a szolgálatból fakadnak a jó erkölcsnek, a munkaszeretetnek, a tiszta családi életnek és a nemzetért való áldozatnak is érett gyümölcsei.

Meg kell fordítani a dolgokat. Az elmúlt években az történt, hogy a történelem eseményeihez akarták szabni vezetőink az egyház életét. Az eseményektől sodortatva meghozták gyors és gyakorlati döntéseiket. Utólag azután igyekeztek ezt teológiailag is igazolni. Ezt nevezem én cammogó teológiának. Meg kell fordítanunk a dolgokat. Nekünk az Isten evangéliumát hamisítatlanul hirdetnünk kell, bármi történjék is a világban. És nem kétséges, hogy az evangélium formálni fogja magát a világot is. Többet, jobbat mi nem tehetünk. Azokat a politikai elveket, amiket esetleg mi képviselnénk, képviselik mihelyettünk sokan mások, és sokkal kiválóbban, mint mi. De az evangéliumot helyettünk mások nem fogják hirdetni. Ezt csak mi adjuk a világnak. Olvadjunk fel teljesen ebben a szolgálatban, és higgyük hittel, hogy így adtunk legtöbbet hazánknak is, az emberiségnek is! […]

[…] Szeretett szolgatársaim! Új szakasz kapujában állunk. Bármit hoz a holnap, egy szakasz lezárult. Mégse ejtsünk ki szánkon könnyelmű lelkesedéssel a szót, hogy soha többé ez vagy amaz meg nem történhetik. A bűnnel mi az ítéletnapig se végzünk. Minden bűn, amit a múltra nézve megítélünk, száz és száz formában felütheti a fejét a jövendőben is, közöttünk is. A kísértések nem múltak el. A Krisztus keresztjének felvétele sem válik elavult paranccsá. Naponta bűnbánatot kell tartani, és naponta fel kell venni a keresztet. Az egyház számára ez az Isten örök útja, míg csak be nem teljesedik az ő dicsőségének országa! Azért hát álljon és maradjon mindenki a helyén! Ne legyünk béresek, legyünk pásztorok, pásztorai a nyájnak! – Áldja meg a mi Megtartó Urunk, Jézus Krisztus Magyarországi Evangélikus Egyházunkat a mi hűséges pásztori szolgálatunk által!”

(A szöveg utolsó bekezdése – a legutolsó három mondat kivételével – megjelent a Lelkipásztor 1957. március–áprilisi számában [XXXII. évfolyam, 1–2. szám, 57. o.].)

Az elmúlt négy évtizedben számos esetben volt alkalmam e beszédet elolvasni, s korszakonként más és más értékére figyelhettem fel. Úgy vagyok vele, mint egy fontos zeneművel, amely mindig tartogat „meglepetéseket” a számomra. Nyilvánvaló, hogy nem a mű változik, hanem mi és a „történelmi környezet”, amely újabb és újabb „akusztikai” újdonságokkal szolgál.

Akkor olvastam először, amikor felhívták a figyelmemet arra, hogy ez a beszéd – egyesek szerint – a Magyarországi Evangélikus Egyházban az 1956-ban dúló ellenforradalom legeklatánsabb példája lett volna. „Az én megítélésem szerint jelentőségében és a papi közvéleményre való hatásában ennél jelentősebb ellenforradalmi beszéd a mi egyházunkban nem hangzott el” – mondta Dezséry László püspök a Déli Egyházkerület tanácsának ülésén (Evangélikus Élet, 1958. július 6., 2. oldal; az eredeti lapszámon – merő véletlenségből? – az 1558-as évszám olvasható).

Másodszor akkor olvastam, amikor a gyónás lelki hatásai foglalkoztattak. Miért volt az, hogy (tudomásom szerint) senki nem fogadta meg – nyilvánosan – Scholz László tanácsát, és napjainkban is, amikor a tavasz folyamán az egyházi besúgókkal foglalkozott a sajtó, egyetlen ember nem akadt, aki kiállt volna, és bevallotta volna, hogy ő bizony az állami titkosszolgálatoknak dolgozott? Hát nem akadt egyetlen „igaz ember”, aki ezt megtette volna? Ne tudnák, hogy a gyónás önvédelem, a lelki regenerálódás hathatós formája?

Nem kétséges, hogy a „Bánom” beszéd buzdítás a gyónásra, a gyógyulásra. A magán- és a közgyónás gyakorlását ajánlja Scholz László is, kiemelve a személyes vallomás jelentőségét. E tekintetben nincs különbség a katolikus és az evangélikus felfogás között, hiszen a katolikus misében is azt mondják a hívek, hogy „gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim…” stb. A tisztánlátást a különböző szekták gyakorlata zavarhatja meg, amikor a gyülekezet mint ítélőszék dönt egyes hívei magánéleti problémáiban. Távol álljon tőlem az ítélkezés („Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”), de a gondot abban látom, hogy a magánéleti és közéleti bűnvallásnak más a szerepe és a funkciója, s a kettő között nagyon nehéz pontosan meghúzni a határt.

A zsarnokság légkörében élők cselekedeteit mérlegelve ezt a körülményt különösen fontos hangsúlyozni. Ebből a szempontból javasolom, hogy tanulmányozzuk minél alaposabban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. A „Bánom” beszéd egy diktatórikus rendszerben élők érzéseinek, gondolatainak, viselkedési normáinak látlelete, amely különös módon a szabadság légkörében is tetten érhető, mert voltaképpen – s ezt Scholz László is hangsúlyozza – a bűn ellen van (vagy kellene, hogy legyen) tusakodásunk. Ami egy diktatúrában a maga brutalitásában jelenik meg, azt a demokráciában ostyába csomagolva, megédesítve vesszük magunkhoz.

A harmadik reveláció számomra ebben a beszédben az őszintesége, ha kell, „naivitása”. Hát éppen Scholz László ne tudta volna 1956 decemberében, hogy milyen világ köszöntött ránk november 4-e után? Ne tudta volna, hogy milyen brutális megtorlás vette kezdetét, amelynek később ő maga is szenvedő kárvallottja lett? Az az új egyházi korszak, amelyről Scholz László beszél, lényegében csak egy esztendeig tartott, s ami utána következett, az az emberekben előidézett jellempusztítást tekintve semmivel sem volt humánusabb, mint az ’56 előtti uralom. Egyházi téren a következő „matematikai” képlet állítható fel: a Káldy Zoltán vezette időszak úgy viszonyul a Dezséry László által irányított évekhez, mint a Kádár-korszak a Rákosi-érához. Mérlegelési szempontok kérdése, hogy a lelki korrumpálódást tekintve melyik korszak volt ártalmasabb. Az sem kétséges, hogy a Kádár-korszaknak volt bizonyos „kifutási ideje”. Az 1963-ig tartó brutális megtorlást enyhülés követte, amely végelgyengülésben kellett volna, hogy kimúljon, de érdekes módon „átalakult”, s a bizalmatlanságra épülő emberi kapcsolatokban lépten-nyomon – napjainkban is – tetten érhető.

A negyedik észrevételem – s amiért a beszéd eme kitétele vitatkozásra késztet – a politikai katolicizmus megítélésére vonatkozik. Ma már több történelmi távlattal rendelkezünk, hogy e kérdésben is árnyaltabb felfogást képviselhessünk. Nem kétséges, hogy a politikai katolicizmus a harmincas években a negatívumaival hívta fel magára a protestáns közvélemény figyelmét. De ez a sommás ítélet már 1948-ban sem, kiváltképp pedig 1956-ban nem bizonyult helytállónak. A kommunista propaganda azt sulykolta az emberek fejébe, hogy a népi demokráciának az esküdt ellensége és legfőbb kártevője a Mindszenty József vezette politikai katolicizmus, mintha nem is a vallásszabadság védelme lett volna a harc igazi tétje. Ordass Lajos is ezért küzdött, s jutott börtönbe, akárcsak Mindszenty József. 1956 decemberében volt-e indoka annak, hogy a politikai katolicizmus veszélyére hivatkozzunk? Úgy vélem, hogy nem.

Az élet fintora, hogy a „politikai katolicizmus” tanult a múlt hibáiból, a katolikus egyház tiltja, hogy lelkészei parlamenti képviselők legyenek, vagyis politikai szerepet töltsenek be. Erre a felismerésre – bátorságra? – mi még nem jutottunk el. Mind a mai napig nem tudtuk elérni, hogy evangélikus lelkész – egyházi szolgálatával párhuzamosan – ne lehessen országgyűlési képviselő. Hangsúlyozni szeretném ismételten: nem Scholz László „Bánom” beszéde változott meg, hanem a történelmi, társadalmi körülmények alakultak úgy, hogy újra szembesüljünk a helyes teológiai fejtegetések és a jelen valósága között feszülő ellentétekkel és ellentmondásokkal – ezt a (mellék)témát azonban érdemes most befejezni, mert túl messzire vezetne, jóllehet a beszédnek további gondolati tartalékai is vannak, amelyek megérdemlik, hogy egy konferencia keretében foglalkozzunk velük.

Scholz László e két beszéde mindezektől függetlenül rendkívül nagy szellemi, lelki értékek hordozója. Szerzője elmondhatja magáról, hogy a kritikus időkben sem hallgatott. Annak akart megfelelni, aki magáról mondta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”, s ez a lényeg. Kempis Tamás Krisztus követése című művének nyomdokain halad. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne csak bánjuk (sajnáljuk), amit rosszul tettünk, hanem meg is bánjuk (be is valljuk), ami megbánandó, mert csak ez az út vezet a gyógyuláshoz. Ma is igaz és érvényes útmutató ez.

Köszönjük, Scholz László!