EvÉlet - Lelki segély
Ünneptisztítás, avagy ünnepeltünk, de hogyan?!
„Már régóta érzem, hogy hagyományos »húsvétolásunk« körül valami nem stimmel. A Feltámadottal való találkozás helyett valahogy minden a hímestojás-festés, az ajándékhozó nyúl, a locsolkodás körül forog. Eszem-iszom, rokonjárás, stressz, és már vége is az idei húsvétnak. Persze a templomba is elmegy a család, de engem egyre inkább feszít belülről a felismerés, hogy másképpen kellene megélnünk ezt a szent ünnepet. Másképpen, de hogyan? Mert valami hiányzik.”
Kedves Árpád! Hálás vagyok Istennek az Ön szívéért! Olyan most a szíve, mint Ászáfé, a zsoltárosé, aki annyira szomjazza, óhajtja, kéri a megújulást, hogy háromszor kiált így fel: „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” (Zsolt 80,4) És az már a megújulás kezdete, amikor megérezzük, hogy valamit elrontottunk, hogy valamit másképpen kellene csinálnunk. Mert ezt a benső feszültséget is Isten hozza létre bennünk. Olyan, mintha a lélek jelzőrendszerében felgyulladna egy figyelmeztető lámpa. De a test fájdalmához is hasonlít, amely így sürgeti az embert: „Menj orvoshoz!”
Magam is évekig vívódtam azzal, hogy kislányom számára összebékítsem a Feltámadott köszöntését és a tojást hozó nyulacska várását az ünnepen belül. De nem fértek össze. Úgyhogy népszokás ide, hagyomány oda, egyszerűen elhagytuk az utóbbit. Kiiktattuk az ünnepi gyakorlatunkból, még akkor is, ha oly sokan csóválták a fejüket emiatt. Így aztán a nyuszi meg a locsolkodás helyett az istentisztelet után kirándulni megy a család húsvét ünnepének másnapján. Olyan élménydús és áldott együttlétek ezek, hogy sokkal jobban várja gyermekünk, mint egykor azt a mesebeli, különös nyulat.
Lehet, hogy ártalmatlan játéknak, kedves szokásnak tartjuk a húsvét ünnepéhez kapcsolódó népszokásokat, de nem azok. Kivétel nélkül mindegyik a természetvarázslás része. Az európai keresztények olyan földrészre születtek, ahol a szélsőséges időjárás miatt igyekeztek megnyerni az elemek jóindulatát. Ezért bűvös-bájos szokásaikat mint nélkülözhetetlen hozományt becsempészték a keresztény szertartásokba. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy felfedezzük ezeket az elemeket a húsvéti ünnepkör népszokásaiban is. Míg a kiszebábégetés a téltemetést, addig a villőzés színes szalagokkal és festett tojáshéjakkal ékesített zöld ága a tavaszköszöntést jelképezi.
Húsvéthétfő elmaradhatatlan kelléke a hímes tojás. A tojás eredetileg napszimbólum. Belsejének ragyogó sárga gömbje maga a napisten, fehér héja a termékenység istennője, az egész együtt pedig a természet újjászületését jelképezi. A tojásfestésre használt színek közül a legelterjedtebb a piros, mert bajelhárító erőt tulajdonítottak neki. A tojás héját díszítő rajzolatoknak is azt a szerepet szánták, hogy elhárítsák a különféle rontó hatalmak erejét. A húsvéti hímes tojás ajándékozása és fogyasztása azt a babonás reménységet táplálta, hogy abban az esztendőben is béke és boldogság száll a házra, lakói pedig egészségesek lesznek.
A nyúl – mint Eostre szász istennő szent állata – szintén termékenységszimbólum. De a tojást tojó nyúl csupán egy nyelvi félreértés miatt került német nyelvterületről a magyar néphagyományok közé. A locsolkodás szokása, amely hazánkban 1545-től él, azt a vágyat hivatott kifejezni, hogy a húsvéthétfőn megöntözött lányok szépsége kiteljesedjék, és ne hervadjon el idejekorán. Ennek a szokásnak a víz tisztító, megújító, termékenységvarázsoló erejébe vetett hit az alapja. Természetesen lehet arra hivatkozni, hogy nálunk a tojás a halál feletti győzelmet, Krisztus feltámadását jelképezi, a piros szín pedig az ő kiömlő drága vérére való utalás. A locsolkodásnál használt tisztító vízfürdőről sokan inkább a keresztségre, mintsem a termékenység varázslásra asszociálnak. És megkérdezik, hogy mi a baj ezzel a biológiai csodával: a tojó nyuszival? Hiszen a gyerekek megajándékozása igazán szeretetteli gesztus!
Nos hát a dolog úgy áll, hogy az ősi tavaszvarázslás pogány népszokásait úgy vette át a kereszténység, hogy megpróbálta szalonképessé tenni őket ezekkel a magyarázatokkal. De a szellemi hátterük azért mégiscsak megmaradt. És biztos vagyok benne: nincs szükségünk arra, hogy az egyetlen élő Isten áldásai mellett pogány, babonás szokásokkal is „bebiztosítsunk” magunknak némi egészséget és boldogságot.
Kedves Árpád! Miről tehetünk így tanúbizonyságot a gyermekeink előtt? Nem az-e szokásgyakorlatunk kódolt üzenete, hogy erőtlen Istenünk van? Hogy mindenféle hókuszpókusszal egy kicsit nekünk is be kell segítenünk, ha sikeres életet szeretnénk?
Tisztítsuk meg a húsvétot a babonás szokásoktól, és ünnepeljünk az igével! Hadd legyen számunkra a halálnál is erősebb szeretet örömünnepe a húsvét. Hogy ne csupán aranyos gyermekkori emlék, hanem diadalmas erő lehessen számukra, amely megtartja őket a kamaszkor viharai és a felnőttkor bizonytalanságai között.
Kívánom, hogy jövőre találják meg azt, ami ünneplésükből elveszett!
Szőkéné Bakay Beatrix