Keresztutak

A szokatlan címben két teljesen eltérő dolgot szerettem volna összeboronálni: a hajléktalansorsot és a nyelvtanulást…

Hogy honnan jutott ez eszembe? Közeledett 2005 karácsonya, és meghívást kaptam egy különös ebédre. Városunk önkormányzata vendégül látta a Hódmezővásárhelyen élő több mint száz hajléktalan embert. Megkértek, hogy az ebéd előtt tartsak áhítatot. El is mentem, és prédikáltam a „hajléktalan Istenről”, akit már születése pillanatában sem fogadtak be, és ma is hajléktalanul járja az utakat, mert kevés az olyan szív, ahol otthonra lelne… Az áhítat után feleségem gitározott és énekelt nekik, s ahogy hallgattam az éneket, és néztem ezeket az embereket, arra gondoltam: ki törődik velük igazán? Néha kapnak néhány ruhát, egy kevés meleg ételt, de kapnak-e ennél többet?

Meggyőződésem, hogy vannak alkalmak, pillanatok, amikor Isten konkrét feladatot helyez egy lelkész és vele együtt egy közösség szívére. Ezt éltem át ott az ebédlőben.

A hajléktalanszálló alig háromszáz méterre van a parókiától, de a távolság a valóságban sokkal nagyobb. Hosszú évek óta egyetlen lelkész sem lépte át a hajléktalanszálló küszöbét. Hogy miért nem? Talán azért, mert nem beszélünk „hajléktalanul”.

A hajléktalanokhoz az emberek nagy része rosszul viszonyul. A két leggyakoribb érzés a gyanakvás és a szánalom. Gyanakodva nézünk rájuk, ha belépnek a templomba; ilyenkor az egyházfi máris sokkal éberebben figyeli a perselyt, nehogy belenyúljon az idegen. Máskor talán leereszkedve szánjuk őket, és mondunk néhány kedvesnek, biztatónak tűnő frázist. Jó tudni, hogy éppen ez az a két „reakció”, amelyre nincs szükségük a hajléktalanoknak. Akkor mire van szükségük?

A hajléktalan-bibliaórán folytatott beszélgetések alkalmával azt tapasztaltam, hogy két dolog fogja meg őket. Egyrészt a közösség által tanúsított bizalom, amely abban nyilvánul meg, hogy nem nézik ki őket, nem ijednek meg tőlük. Hogy nem kell azt érezniük, hogy a jelenlétükkel megzavarták, „bepiszkolták” a gyülekezet megszokott istentiszteletét. Másrészt nagyon fontos, hogy legyen előttük cél. De miként tud célt adni egy gyülekezet?

Nos, Hódmezővásárhelyen talán valóban szokatlan utat választottunk: ingyenes angolnyelv-órákat indítottunk hajléktalanok és a gyülekezet tagjai részére – a gyülekezeti teremben. A mondatban minden szónak jelentőséget tulajdonítok. A nyelvismerettel kapnak egy kitörési pontot, bármilyen csekély legyen is a változtatásra való esélyük. De a végeredménynél is fontosabb talán, hogy a hajléktalanok önbecsülésre tehetnek szert, hiszen még idegen nyelvet is képesek tanulni… És fontos, hogy ezen a nyelvtanfolyamon gyülekezeti tagok is részt vesznek, valamint az sem mellékes, hogy a nyelvórákat a gyülekezeti teremben tartjuk.

Mindezt azért szerveztük így, hogy megszüntessük azt az ijesztő izolációt, amelyben egy hajléktalan él. Hiszen kapcsolata többnyire kizárólag a többi hajléktalannal van, élete, élettere végletesen beszűkül. A gyülekezeti tagok jelenléte lehetőséget nyújt számukra arra is, hogy másfajta impulzusok is érjék őket. (Isten iráni hálával köszönjük Szlávikné Irénkének, hogy felvállalta ezt a szolgálatot, és őszinte szeretettel, lelkesedéssel tanítja e különleges osztályt.)

Mi köze van ennek az egésznek az evangéliumhoz? Nagyon is sok, hiszen így válhatunk hitelessé. Az érintettek e szokatlan szolgálaton keresztül tapasztalhatják meg, hogy a mi gyülekezetünkben tényleg működik Isten Szentlelke. És ma már van olyan hajléktalan testvér, aki rendszeresen eljár istentiszteleteinkre.

A hajléktalanoknak a gyülekezetben való megjelenése ugyanakkor mindig próbatétel is. Olyan, mint egy „isteni teszt”. Ennek során dől el, hogy menynyire élet és valóság az, amiben hiszünk; hogy tudunk-e őszinte szeretettel nézni arra, aki tékozlóként hazatér. Elfogadjuk-e, hogy testvérei vagyunk a tékozlásban is, de a hazatérésben is? Hajnal óta a szőlőben dolgozó munkásként kinézzük-e azt, aki csak a hűs alkonyatban érkezik, vagy szeretettel fogadjuk mint az egyetlen Atyának a gyermekét?

Testvérem, bármerre jársz az országban, látni fogsz embereket, akiknek az utca vagy egy zsúfolt szálló az otthonuk. Ha ránézel ezekre az emberekre, tedd fel magadnak a kérdést: beszélek-e már hajléktalanul? Ha most még nem megy, nézz rájuk Isten szemével, és lásd meg bennük a testvéreket, akiknek sokkal göröngyösebb az Atyához vezető útjuk, és segíts nekik otthonra találni. Talán éppen a te gyülekezetedben…

Deák László