Napról napra

Pál írja: Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban. Ef 1,15–16 (Zsolt 150,2; Jn 10,11–16/27–30/; 1Pt 2,21–25; Zsolt 55) Pál szívén viseli az efezusbeli gyülekezet tagjainak életét, hitéletét. Hálát ad és imádkozik értük. De nemcsak a hitben erősekért, hanem azokért is, akik egyelőre tapogatóznak az Isten-keresésben. Milyen példamutató ez! Nem kibeszéli, hanem imádságban viszi őket Isten elé. Nekünk is imádkoznunk kell egymásért – nemcsak azokért, akik hittestvéreink, hanem mindazokért is, akik látókörünkbe esnek. Vajon hányan vannak közöttük, akik rászorulnak a mi könyörgő imádságunkra? Sokszor a legtöbb, amit tehetünk, hogy imádkozunk értük.

Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség. Ézs 5,20 (1Jn 1,7; 4Móz 27,/12–14/15–23; 1Jn3,1–10) Ma különösen is nagy hangsúlyt kapnak ezek a szavak. Hiszen sokan úgy próbálnak elsimítani egyre több problémát és kényes kérdést, hogy a rosszat állítják be értékesnek, és a jót elítélendőnek. Sokakat a rosszként hangoztatott jó, másokat viszont a jónak mondott rossz irritál. Isten igéje Ézsaiás próféta szavain keresztül egyáltalán nem arról szól, hogy ez a magatartás helyes, és ily módon el lehet tussolni a bűnt. Az igevers elején a „jaj” szó mindennél többet elárul. Jaj azoknak, akik megtévesztik az embereket. És Urunk nem tesz különbséget kis füllentés és nagy történelemhamisítás között.

Jézus ezt mondta Mártának: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” Jn 11,40 (Hós 11,3; 1Kor 4,9–16; 1Jn 3,11–18) A Lázár sírjához siető Jézus szavait Márta emberi ésszel fogadja. Nem akarja megnyitni a sírt Jézus előtt, hiszen testvére holtteste negyedik napja van benne, és az enyészet hatása már minden bizonnyal érezhető. Óvja őt a keserű ténytől, a szomorú valóságtól. Jézus szelíd hangon megnyugtatja az aggódó nővért, hogy neki van hatalma a halál felett. Lehet, hogy sokan mi is Mártához hasonlóan gondolkodunk. De ezzel csupán Isten hatalmát kicsinyítjük le. Ha sikerül legyőznünk kishitűségünket, számunkra is üzenetté válik az ige mondanivalója. Ha hiszünk, lelki szemeinkkel már e földön meglátjuk Isten dicsőségét.

Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk. 2Krón 20,12c (Jn5, 24; Jn 17,20–26; 1Jn 3,19–24) Jósafát olyan harci sereggel néz szembe, amellyel emberi számítások szerint teljesen reménytelen szembeszállnia. Biztos a vereség, a teljes megsemmisülés. Nem tudja, mitévő legyen. Úgy tűnik, hogy a gyáva hadvezér fohásza szólal meg szavaiban. Pedig ő a legtöbbet teszi, amikor Istenre tekint. Ezt ma az emberek zöme az utolsó helyre tenné a teendői – pontosabban a tehetetlenségei – listáján. Az a bizonyos „csak” szó válik a legfontosabbá, mert ez a legtöbb, amit tehet. Vajon mi tudunk-e így tekinteni Isten gondviselésére életünk nehéz szakaszaiban?

Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek a kapuban! Talán megkegyelmez az Úr, a Seregek Istene. Ám 5,15 (Ef 4,23–24; Ef 4,/8–10/11–16; 1Jn 4,1–6) Ma Magyarországon soha nem látott mértékben képeznek jogászokat. Ebből az következhetne, hogy egyre több törvénytisztelő állampolgár él hazánkban. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a jogtalanság elképesztő méreteket ölt. Komolyan kellene vennünk mai igénk figyelmeztetését. Ha megtartjuk Isten törvényét, és nem kiskapukat keresünk rajta, vagy félreértelmezzük, akkor egyúttal a világi törvényeknek is érvényt szerzünk. És akkor van reményünk arra, hogy megkegyelmez nekünk az Úr, és valóban egy szebb jövő tekint ránk.

Sóvárogva tekintek ígéretedre: Mikor vigasztalsz meg engem? Zsolt 119,82 (2Kor 1,7; Mt 26,30–35; 1Jn 4,7–16a) A zsoltáríró hallott már Isten irgalmas tetteiről. De azt szeretné, ha ő is megtapasztalhatná vigasztalását. A sóvárgó tekintet a bizakodással teli várakozásra utal. Bizonyára mi is voltunk már – esetleg éppen most vagyunk – ilyen helyzetben. Ha már átéltük az ő vigasztalását, akkor abból ismét erőt meríthetünk. Ha pedig még csak hallottunk róla, akkor fogalmazódjék meg a mi ajkunkon is ez a sóvárgó fohász.

Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. Zsolt 104,27–28 (Lk11,3; Jn 14,1–6; 1Jn 4,16b–21) Mai zsoltárversünk arra hívja fel a figyelmünket, hogy bármennyire a saját kezünkben érezzük is a sorsunkat, mégis Isten kezében van az életünk. Az ember- és az állatvilág is az Úrtól vár gondviselést, táplálékot. Ha be mernénk látni, hogy egyedül tőle kapunk mindent az életben, akkor másképpen alakulna az egyes emberek és a világ sorsa is.

Menyes Gyula