Keresztény szemmel

Tudom, tudom, hogy az ünnepek nagyon fontosak, de például az anyák napjától már előre szoktam félni. Mint anya, persze. Ha apa lennék, esetleg izgulnék, hogy jól állítottam-e be a vekkert vasárnap reggel. Mint óvónő esetleg izgulnék, hogy ne az ünnepi műsor előtt törjön ki a bárányhimlőjárvány. Mint virágüzlet-tulajdonos esetleg izgulnék, hogy nem rendeltem-e túl sok virágot. De ezek az izgalmak érzésem szerint még kezelhetők. Kicsit nehezebb lenne, ha nagymama lennék. Fölhívnak-e az unokák? Tudom-e tartani magam, ha nagyon elérzékenyülök? Gyötörnek-e majd a régi emlékek, sérelmek? És mi lenne akkor, ha nem is lennék anya, csak szeretnék az lenni? Ha nem lenne anyám, csak szeretném, ha lenne? Az ünnepek örömöt és fájdalmat egyaránt ránk zúdítanak…

Nálunk egész jól szoktak sikerülni az anyák napják: a vekker szól, a vers szépen elhangzik, a házban a virágosék jókedvűek, és a nagymamáknak meg a dédinek is izgalmas műsorral készülünk a telefonban. Mégis, tavaly május első vasárnapja óta tudom igazán nyugodtan fogadni ünneplésünket.

Már április végén kezdett meglegyinteni a készülődés előszele: iskolás lányainknak extra adag rajzlapért és újabb flakon piros festékért rohangáltam a boltokba, óvodás fiainknak hímzőfonál és szívószál kellett. Az izgulásra hajlamosabbak egyre jobban aggódtak, titokban verseket gyakoroltak, és elrontott műalkotásokat javítgattak. Az ünnep előestéjén pedig már nagyon sok anyai vigaszra volt szükség családszerte: „Hát nem érted, mama, hogy még nem tudom a versem, és nincs kész a tulipánjelmezem, pedig mindjárt itt van anyák napja? Nem érted?” – magyarázta egyik-másik sírósan.

A nagy nap végül lezajlott, tényleg szép csokrokat kaptam, és egész ügyesen megvarrtam a tulipánjelmezt is. A nagyszülők is boldogok voltak, a virágosokról nem is beszélve. Délután azonban becsöngetett az a sötét bőrű, vékonydongájú, rossz fogú, alacsony, hajléktalan fiatalember, aki még régen a bérházunk kertjébe vackolta be magát. Azóta kiebrudalták, de a kapcsolat megmaradt: a lépcsőházban megállva időnként pénzt kér kölcsön (mindig megadja), időnként ebédet kér (mindig ízlik neki), időnként pedig visszaváltható üvegeket (ő szoktatott rá minket), és ha van, Misszió (Híd) magazint. Ezek mellé mindig vágyik néhány jó szóra is, versekről, emberekről, hitről. A távolságot megtartja, a gyerekeket nem zavarja, és jó a humora. Attila – így hívják – velünk egykorú, de „néni” és „bácsi” vagyunk neki. Volt állami gondozott, Kelet-Magyarországról a fővárosba érkezőként munkát hiába kereső, családtalan. A helyzete hosszú távon, azt hiszem, reménytelen; megtanult csak rövid távra előretekinteni.

Azon a délutánon egy kiadós beszélgetés végéhez hozzáfűzte halkan: „Ja, és boldog anyák napját!” Gúny és keserűség nélkül, őszinte jóindulattal. Ez a váratlanul ajándékba kapott köszöntés jólesett anyai szívemnek.

Ittzés Szilvia