evél&levél

Az Evangélikus Élet április 23-i számában Tamás-mise cím alatt olvashattunk írást dr. Murányi László tollából. Mivel a budapesti alkalmak közül az első Tamás-misét Deák téri templomunkban tartották, további kettőn magam is mint szolgálattevő működhettem közre, és gyülekezetünk számos tagja lelkesen részt vesz a Tamás-misék előkészítésében, szükségesnek éreztem, hogy az említett írás után egy másik nézőpontból is vélemény hangozzon el a kérdésben.

Sokszor hallható a panasz: fogyunk. Fogyunk számszerűen. Az egyházzal rendszeresen kapcsolatot tartók, templomos igehallgatók száma még ahhoz képest is szerény, hogy hányan vállalták valamely egyházhoz való tartozásukat a népszámlálási kérdezőbiztosok előtt. A nagyvárosi tapasztalatok szerint a megkereszteltek kis százaléka konfirmál, s a konfirmáltak kisebbik hányada marad rendszeres kapcsolatban gyülekezetével. Ugyanakkor az egyházak és a hívő emberek véleményformáló hatása is mintha kevésbé érvényesülne a társadalomban. Mintha kevésbé adnának a szavunkra, kevésbé volnának kíváncsiak a véleményünkre. Mintha egyre többen írnák le azt, hogy érdemes-e még bármit is várni a keresztényektől, meghallgatni a véleményüket, netán meg is kérdezni őket, illetve meg is fogadni a tanácsukat. Mi az oka ennek? És mit lehet tenni ez ellen?

Ezekre a kérdésekre adható egy igen kényelmes válasz: az ok a többiek gyengesége, elrugaszkodottsága, értetlensége, érdektelensége, lustasága. Esetleg az elmúlt évtizedek bűne, egyházi emberek mulasztása, világiak ellenséges hozzáállása. Vagy még inkább ők, az eltávolodottak tehetnek róla, hogy nem nyitottak az igei üzenet befogadására. Ezen a helyzeten pedig az változtathat, ha ők nyitnak, megváltoznak, megtérnek. Lehet tehát így tekinteni a távolra kerültekre: a szigorú számonkérés homlokráncoló, elvárásokat megfogalmazó indulatával.

Kényelmes álláspont, hisz a teendőket szinte teljesen áthárítja a másik félre. Ugyanakkor aligha használ. Aligha nyer meg bárkit is az ügynek. Ezt igazolja a keserű tapasztalat is.

Pál apostol más utat mutatott. Kényelmetlenebb, de hatékonyabb utat: mindenkivel szemben szabad lévén, mégis mindenki szolgájává lett. A zsidóknak olyan lett, mint a zsidó, a görögöknek olyan, mint a görög, az erőtleneknek pedig, mint aki maga is erőtlen (1Kor 9,19–23). Nem félt változtatni, változni, ha kell, alkalmazkodni másokért. Így rendelte önmagát az evangéliumi cél alá: hogy minél többeket megnyerhessen Jézus Krisztusnak.

Ma így érthetjük Pál szavait: ha olyan emberrel találkozunk, aki nem érti az egyház eddig beszélt nyelvét, meg kell próbálni úgy elmondani az üzenetet, hogy számára is érthető, fogható legyen. Ha olyan emberrel találkozunk, akit az élet messze sodort attól, hogy bármit is várjon a hirdetett igétől, meg kell próbálni megtalálni azt a pontot, ahol ő is érintetté válhat. Mindez feladat. Szeretetet, alázatot és alkalmazkodókészséget igénylő feladat, amelyben kellően fontosabbnak kell tartanunk önmagunknál azt, akihez és akiről szólunk. S tudomásul kell venni, hogy a hitre jutás és a hit megélése nem uniformizálható. Hogy bár Isten „sokféleképpen” képes megszólítani minket, mégis egyformán fontosak vagyunk a számára. Ezért az egyház gyakorlatában nagyon sok formának, „nyelvnek” és hagyománynak helye és létjogosultsága lehet.

Budapesten vasárnaponként közel harminc istentiszteleti helyen tartanak a megszokott rend szerint istentiszteletet. Tamás-mise egyetlenegy van a városban kéthavonta. Már ez is túl sok „engedmény” lenne? Túl nagy áldozat azért, hogy zsidóknak zsidó, görögöknek görög akcentussal szólaljon meg az evangélium? Szó nincs arról, hogy ezt a formát kellene mindenütt bevezetni! Bizonyos reakciók felvetik a kérdést: ennyit sem lennénk képesek elviselni azért, hogy hátha ezzel egyeseket megnyerhetünk az evangéliumnak?

Sajnálom, hogy az apostoli tágkeblűség példája nem olyan „ragadós”, és nem is mindig valósul meg az egyházban. Inkább látjuk azt, ami ellen Pál már a maga korában is harcolt: a türelmetlenséget a megszokottól eltérő láttán – lásd például: római, korinthusi pártoskodók –, egymás leértékelését, letorkolását. Épp ezért érzem nagyszerűnek, amikor olyan kezdeményezéseket láthatunk, amelyekben megmutatkozik az erőfeszítés: megszólítani embereket, akik más nyelven beszélnek, akik kis híján elvesztek az egyház számára, akikkel kevés közös alapunk van, de – a páli és krisztusi indulattal – nem mondhatunk le megszólításukról, megkeresésükről, párbeszédbe vonásukról.

Ilyen kezdeményezés a Tamás-mise, rengeteg önzetlen munkával a háttérben. Öröm látni azt a lelkes csapatot, az időt, energiát nem kímélő, csillogó tekintetű fiatalokat, akik odaszánt aktivitásukkal Jézust akarják szolgálni. Nem érik be azzal, hogy a távolabb levőket bizalmatlanul méregessék, hogy távollétüket szemükre vessék, számon kérjék, hanem lépni próbálnak feléjük. Szólni szeretnének hozzájuk. Hibákból is tanulni készen, jobbító kritikára is nyitottan, de leforrázást, bántást nem érdemelve. Nem fogadják el, hogy az egyháznak csak a templom falain belül, a régi keretek között lehet szava. Nem fogadják el, hogy az egyháznak bele kellene törődnie a veszteségek elkönyvelésébe, a lemorzsolódók eltávolodásába.

Hadd térjek ki végül még az április 23-i számban közölt írás néhány konkrét részletére.

Nem gondolom, hogy „Isten tiszteletének évszázados rendjét” sértené, ha azt a Pál apostolt nevezzük „lelki tornatanárunknak”, aki önmagáról mint futó atlétáról, mint ökölvívóról beszél, és a hitbeli megerősödés kapcsán maga használja a versenypálya, a versenydíjként elnyert koszorú, az önmegtartóztató és önsanyargató felkészülés képeit (vö.: 1Kor 9,24–27). Kétezer éve ezek a szavak alighanem hasonló képzeteket keltettek a hallgatóságban, mint ma a gyúrni, az edző, illetve a konditerem kifejezések. Ezek a szófordulatok tehát nemhogy évszázados, de több évezredes igehirdetési tradícióra vezethetők vissza. Pál igehirdetése telis-tele van hasonló képekkel (lásd például 1Kor 12,12–27; Ef 6,10–20). Nem véletlenül. Hiszen a szemléletes beszédben Jézus példáját követi, aki a lelki tartalom átadásakor nem riad vissza attól, hogy a hétköznapok legkevésbé sem emelkedett pillanatait idézze fel: a veteményezéstől az állattenyésztésig, a ház takarításától az adó megfizetéséig, a betöréstől a rablógyilkosságig. Épp ezek az előzmények bátoríthatnak ma is arra, hogy az igehirdetők merjenek élni a megszólított kortársak számára kifejezőerővel bíró képek használatával.

El kell oszlatni azt a félreértést is, hogy „az evangélikus egyházban két elfogadott hitvallás létezik”. Az istentiszteleti használatban valóban leggyakrabban az Apostoli és a Niceai hitvallás szerepel. Ugyanakkor egyházunk hivatalos hitvallása az Athanasiusi, valamint az Ágostai hitvallás és annak Apológiája, A schmalkaldeni cikkek, a Kis és Nagy káté, végül pedig az Egyességi irat, a Formula Concordiae. Ezeken kívül keletkeztek olyan hitvallások is, amelyek ha nem is szerepelnek a hivatalos hitvallások sorában, mégis magáénak tekinti őket az egyház, hiszen egy-egy jellemző korban, meghatározó bibliai alapokról indulva ezekben próbált felelni az időszerű kihívásokra. Minden olyan korszerű hitvallásnak, amely tartalmában és szellemében nem ellenkezik az itt felsorolt iratokkal, helye lehet egyházi és istentiszteleti életünkben is. A Tamás-mise hitvallását is ilyennek tekinthetjük.

Miért volna „példátlan a Magyarországi Evangélikus Egyház hitéletében, gyakorlatában” a meghatározott célra való gyűjtés? Hiszen ahogyan az év bizonyos vasárnapján egyszerre gyűjtenek az ország összes gyülekezetében például az egyházi alkalmazottak gyógykezeltetésére, a bibliaterjesztésre, a misszió céljaira, a templomépítő egyházközségek támogatására, úgy egy olyan kimondottan missziói célzatú alkalomnak, mint a Tamás-misének a gyülekezete támogathatja a sorozatot azzal, hogy hozzájárul a szórólapok, hívogató plakátok és az egyéb tárgyi kiadások finanszírozásához. Emellett a perselypénz másik felét minden alkalommal olyan karitatív célokra fordították, mint például egy anyaotthon, a fogyatékkal élők vagy a börtönmisszió ügye.

A Tamás-miséhez hasonló kezdeményezések valóban „kockázatosak”. Hibalehetőséget is tartogatnak, és vonzzák a kritikai észrevételeket is. Itt is igaz: könnyebb megmondani, hogy mi nem jó, mint tudni és cselekedni azt, ami helyes és célravezető. A szándék és az igyekezet azonban, azt gondolom, már önmagában is vitathatatlanul elismerést érdemel. Ebben a csapatban valami frissítő lendület szele érezhető. Szívet melengető lelkesedés mozgatja a szolgálattevők széles körét. Ezt a tettre kész aktivitást nem elfojtani, hanem éppen hogy támogatni kellene mindenkinek, aki felelősséget érez az egyház szolgálatáért és jövőjéért. Imádkozzunk hát azért, hogy legyen Isten áldása ezen a kezdeményezésen, a munkán, a magvetésen!

Cselovszky Ferenc (Budapest-Deák tér)