Kultúrkörök

Május 7-én lenne kétszázhuszonnégy éves Berzsenyi Dániel. Az irodalomtörténet úgy állította be őt, mint egy maradi, gazdálkodó pocakos magyar nemest, aki miután alaposan megtömte pipáját, pennát ragadott, és éjszakába nyúlóan verseket farigcsált. Az iskoláit félbehagyó költő nem átallott heves vitába bocsátkozni korának irodalmi császárával, a kifinomult ízlésű Kazinczy Ferenccel, sőt megsértődött, mert a mester belejavítgatott műveibe. Tehetségét, jelentőségét a kortársak és az irodalmárok is elismerik, de úgy állítják be, mint a nemesi-rendi szemléletbe begubózó, korszellemtől elmaradott vidéki költőt, akit Kazinczy ízlése késztetett néhány jobb verse megírására.

Köztudott, hogy az evangélikus Berzsenyi verseit Kis János dömölki evangélikus lelkész küldte el Kazinczynak, aki lelkesen üdvözölte a tehetséges műveket, de megjegyezte, hogy magyarságuk néhol hibás. Minden későbbi konfliktusuk magja itt van elvetve. Az ifjú felfedezettnek ekkor a kor szokása szerint levelekkel és újabb költeményekkel kellett volna bombáznia a mestert. De Berzsenyi hallgatott. Sejtette, hogy a versek egyenkénti küldözgetésével csak kitette volna magát Kazinczy nemegyszer kicsinyes beavatkozásának. Csak 1807-ben adott át egykötetnyi kiadásra szánt kéziratot Kis Jánosnak, amelyet Kazinczy valósággal elkobozott a lelkésztől, hogy finomkodó stílusával agyonjavítgassa.

Berzsenyi eleinte örült a mester gesztusának, nem is sejtette, hogy ezzel öt évre elodázódik a kiadás. Azután, hogy Kazinczy a maga stílusában átjavíthatta a verseket, ország-világ előtt magasztalta Berzsenyit, aki pedig kétségbeesve könyörgött neki: „Rimánkodom előtted, hogy (javítgatásaidat) a metrumnak fel ne áldozd, mert én azokhoz úgy ragaszkodom, mint egy vak kapucinus a maga feszületjéhez.” Berzsenyi tisztelettudó, de határozott: nem tűr beavatkozást. 1810 márciusában Budán találkozik a kor jeles költőivel: Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal és Kölcsey Ferenccel. Szemere levélben számol be Kazinczynak a találkozóról, és ezzel a levéllel rögzül irodalomtörténetünkben a mulatozó, műveletlen, mogorva falusi kisnemest mutató Berzsenyi-kép.

Ha csak a puszta tényeket nézzük, Berzsenyi négy nap alatt hétszer vendégelte meg újdonsült ismerőseit, és nem is a legolcsóbb vendéglőkben. Igaz, hogy ő maga nem ivott bort, de kedvelte a zenét, és bűnéül csak az róható fel, hogy nem csókolózott össze ismerőseivel, hanem kemény kézfogással búcsúzott el tőlük. A valódi vétek mégsem ez, hanem hogy tiltakozott Kazinczy javítgatásai ellen, és megbírálta Kölcsey ízlését, aki kinevette az ő dunántúli tájszólását. Berzsenyi hazament, és letisztázta a kéziratot. Kazinczy ekkor már nyíltan zsarolta, és rá akarta venni, hogy hagyja ki a kötetből a Fohászkodás című verset, mert szerinte a vallásos vers nem illik a költemények sorába.

Tapintható volt az ellentét Kazinczy szabadkőműves ateizmusa és Berzsenyi vallásos felfogása között. Ekkor azonban már világossá vált az is, hogy Berzsenyi káros következmények nélkül nem szakíthat az irodalmi közvéleményt képviselő mesterrel. Végül Kazinczy Helmeczi Mihály piarista pap tanárra bízta a kötet kiadását, aki aztán Berzsenyi hátán belovagolt az irodalomba, és egy előszót biggyesztett a versek elé. Sőt gyűjtést is rendezett a pesti kispapok között, hogy abból fedezzék a kiadás költségeit. Berzsenyi erről mit sem tudott! Módos gazda volt, és a maga pénzén akarta kiadni első kötetét.

Amikor hosszas procedúra után 1813-ban végül megjelent a könyv, Berzsenyi már országos hírű, elismert költő. Régi magyar irodalmunk jellegzetessége, hogy a versek szájról szájra terjedtek; minden családnak volt emlékkönyve, amelybe a számukra kedves költeményeket lejegyezték, sokat fejből megtanultak. Berzsenyi ekkor már olyan főúri rajongókat is maga mellett tudhatott, mint gróf Festetics György vagy Széchenyi István. Mivel a kötet igen hamar elfogyott, 1816-ban második kiadást határozott el a nyomda és Helmeczi. Ez a kötet is egy terjedelmes Helmeczi-tanulmánnyal bővült, amely ráadásul nem is Berzsenyiről, hanem a nyelvújítással kapcsolatos problémákról szólt.

A második kiadás után Kazinczy még elítélőbb: „Berzsenyi Dánielnek egyetlen darabja sincs, amit szeretnék, ha én írtam volna.” A féltékenység tüze már nyílt lánggal ég. Kazinczy tekintélyféltésén kívül valójában arról van szó, hogy a nyelvújítók egységes magyar irodalmi nyelvet és helyesírást akartak megteremteni, de helyes törekvésüket meglehetősen erőszakosan képviselték. Kazinczy és Berzsenyi levelezéséből kiderül, hogy a mester elsősorban a dunántúli kifejezéseket irtotta, mert ezek idegennek, helytelennek tűntek a számára. Alapjában véve jó költőnek tartotta Berzsenyit, de nem tudta elviselni, hogy versei mégsem az ő ízlése szerint formálódtak.

A költő számára az igazi csapást azonban Kölcsey 1816-os recenziója jelentette. A bírálatról az a hivatalos nézet, hogy szigorú, de igazságos. Németh László mutatott rá először arra, hogy „minden mentegetés ellenére hideg és rosszindulatú”. Kölcsey dagályosnak, helyenként póriasnak találta Berzsenyi stílusát, és úgy vélte, kimerítette már tehetségét. A depresszióra hajlamos költő búskomorságba süllyedt, és évekre eltűnt a közéletből. Esztétikai tanulmányok írásába fogott; ennek eredménye a Poétai harmonisztika című esztétikai, erkölcsbölcseleti mű lett. Szerinte a költészet legfőbb célja és oka a szeretetből való teremtés, a költészet lényege pedig a szeretet és a szépség harmóniája.

Berzsenyi esztétikájának alapja az evangélium, amely kora ifjúságától kezdve meghatározta életét. Úgy tűnik hát, hogy Berzsenyi eme „szeretetesztétikájával” kilógott a felvilágosodás eszméin nevelkedő kortárs költők sorából, sőt tán irritálhatta is őket. Költőutódai között azonban nem egy méltatója akadt. Babits Mihály így ír róla: „Igazi nagy költő azokból az évekből, ahonnan másoknak csak a Lord (Byron) köpönyege s a Vicomte (Chateaubriand) nyakkendője lobog szemükbe az eltelt század távlatában… Berzsenyi zsinóros dolmánya időtállóbb, mint Byron köpönyege… Ha ma olvasom, elevenebbnek érzem.”

Jánosi Vali