evél&levél

Érdeklődéssel olvastam nyílt levelét a kelenföldi Tamás-miséről. Bár távol élek a fővárostól, nagy ajándékot kaptam azzal, hogy egy Budapesten eltöltött hétvégén ellátogathattam a Tamás-misére. Nem az alkalom ötletgazdái és szervezői helyett szeretnék védekezni, hanem éppen „egyszerű” gyülekezeti tagként átélt élményeim alapján igyekszem néhány kérdésfelvetésre reagálni.

Ön megdöbbent hívekről írt levelében. Valóban megdöbbentem. Azonban nem úgy, ahogyan ön gondolja. Arra döbbentem rá, hogy mennyire színes a mi istentiszteletünk, milyen érdekes, hogy ugyanazt a feltámadott Krisztust ennyiféle módon imádhatjuk. Mert a forma valóban rendhagyó volt, az istentiszteleten azonban mindvégig a Megváltó volt a középpontban. Úgy gondolom, hogy igazából ez a legfontosabb.

A két „klasszikus” hitvallást hiányolta az istentisztelet liturgiájából. A kivetített hitvallás szövege első hallásra teljes egészében megfelelt egyházunk tanításának, így nem tartom megvetendőnek a Kelenföldön használt szöveget.

A „ministránsok” alkalmazása nem csak a Tamás-mise specialitása. Jó dolognak tartom, hogy egyre több gyülekezetben a hívek is részt vállalnak a liturgiában.

Nem igazán értem, miért volt probléma, hogy az offertórium felét a következő alkalom megszervezésére fordítják a szervezők. (Sajnálom, hogy azt nem említi, hogy a másik felét egy evangélikus anyaotthon számára gyűjtötték.) Nem ugyanez történik vasárnapról vasárnapra? Kimondva vagy kimondatlanul a perselybe dobott forintokból fűtjük a templomot, vesszük az úrvacsorabort, és fizetjük az igehirdetőt.

Levelében a személyes megszólítást is hiányolja. Számomra az egyik legnagyobb ajándék az volt az istentiszteleten, amikor egyenként járulhattunk áldásért az oltárhoz, és voltak, akik a magángyónás lehetőségével is éltek. Kell-e személyesebb megszólítás annál, mint amikor közvetlenül suttogja a bátorítást és Isten igéjét a lelkész a fülembe? Sajnos a hagyományos istentisztelet erre ritkán nyújt lehetőséget.

Nem tisztem az sem, hogy az igehirdetőt védjem, mégis fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lelki konditeremnek nevezett templom és a tornatanárnak hívott Pál említése a prédikáció egyik legjobb metaforája volt. Csak emlékeztetem arra, hogy maga Jézus Krisztus is használt példázatokat, hogy az adott kor gyülekezete jobban megértse tanítását.

Az orgonáról: magam – amatőrként ugyan – több mint tíz éve ülök vasárnapról vasárnapra az orgonapadon, Isten ajándékának tartom templomunk hangszerét. Mégsem tartom hibának, hogy nem szólalt meg az úrvacsoravételig az orgona a Tamás-misén. A választott énekekhez egyszerűen nem illik ez a hangszer. Az én polcomon a Bach-felvételek mellett található a pilisi Izsóp együttes cédéje. Óriási élmény volt számomra, hogy éppen tegnap végre élőben hallhattam a Máté-passiót, és jó volt dicsérni az Urat Kelenföldön is. Azt pedig egyenesen visszautasítom, hogy Istent káromolta az, aki mosolyogva énekelte, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön”. Nekem éppen az tűnt fel, hogy kicsit feszengtünk a Tamás-misén, nem mertünk eléggé – testvérem kifejezésével élve – „rámozdulni” a spirituálékra. Miért ne énekelhetne olyan örömmel a gyülekezet, ahogyan a zsidók köszöntötték a Jeruzsálembe bevonuló Jézust? A csendes bűnbánat mellett miért ne lenne helye az őszinte örvendésnek akkor, amikor Isten mindent felülmúló kegyelmét ünnepeljük? Bárcsak a húsvéti istentiszteleteken is vidáman hallelujáznánk mindannyian!

Az Ámósz prófétától vett igeszakasszal kapcsolatban pedig csak arra szeretném felhívni levélíró testvérem figyelmét, hogy a 150. zsoltár kész zenekart szólít Isten dicséretére, a hárfától a cintányéron át a citeráig.

Nem gondolom, hogy a hagyományos istentiszteleti formát kellene lecserélni a Tamás-misére. De a szervezők sem erre készültek. Viszont szerintem helye van ennek az alkalomnak egyházunk életében. Hiányt pótolt a Tamás-mise, még akkor is, ha lehet még csiszolni, dolgozni az apró részleteken. Lehet, hogy elsősorban nem is a teljesen kívülállók kaphatnak igazán sokat ettől a formától. Én éppen arra csodálkoztam rá, hogy minden ugyanolyan volt, mint a megszokott istentiszteleteken (erről néhány hete már olvashattunk a lap Liturgikus sarok elnevezésű rovatában Hafenscher Károly tollából), mégis más volt a légkör. Hangsúlyozom ugyanis, hogy a forma szokatlan volt, a tartalom viszont nem.

Hálát adok Istennek, hogy részt vehettem a kelenföldi istentiszteleten. Úgy érzem, hogy talán kicsit „felfrissült” a vallásgyakorlásom. A Tamás-misén megismert szokatlan rend kicsit arra is rákényszerített, hogy jobban odafigyeljek minden mondatra (még a hitvallásra is), és ne automatikusan pörögjön körülöttem a liturgia, hanem tudatosan átéljem minden elemét. Talán az – egyébként általam is szeretett – klasszikus liturgiára is jobban figyelek majd ezentúl.

Bízom benne, hogy hamarosan vidéki gyülekezetekben is megszólal az evangélium a „fekete trikósok” szájából is. Akik pedig nem igénylik az efféle „lelki konditermet”, csak a klasszikus istentiszteletet látogassák. Miért ne férne meg egymás után a kettő? Elvégre egy vasárnap huszonnégy órából áll…

László Jenő Csaba (Pusztaföldvár)