evél&levél

Andrea csinos, vidám, fiatal nő. A férjével és két gyermekükkel alkotnak egy családot. Egy ideje barátkoznak az evangélikus egyházzal. Részt vettek a zuglói Tamás-misén; ez az élmény fontossá vált a számukra.

– Hogyan szereztetek tudomást a Tamás-miséről?

– Zsófi lányunk hozott haza hittanóráról egy szórólapot. Első pillantásra megragadta a figyelmemet. Nagyon dizájnos volt! Ezért aztán elolvastam a túloldali szöveget is. Már az vonzó volt, ahogyan hívogatott. Megszokta az ember, hogy az ilyen lapok agitálnak. Ez a lap azonban kedvesen hívogatott. Megmutattam a férjemnek is, ugyanaz volt a véleménye. Amit a Tamás-miséről írtak, az egyszerűen felkeltette az érdeklődésünket, így aztán elmentünk a zuglói templomba. Utána jutott eszembe, hogy ha Zsófi nem hozza haza a szórólapot, nem is tudtunk volna róla. Pedig én a munkám során sok egyházi emberrel találkozom, és senki se mondta. Ha van valami jó kezdeményezés, miért nem reklámozzuk jobban?

– Mi fogadott ott benneteket? Mi volt az első benyomásotok?

– Nagyon jó kép fogadott. A Tamás-mise egyenpólójába – ami nekem nagyon tetszik! – öltözött fiatalok fogadtak minket, műsorfüzettel. Még csak háromnegyed hat volt. A templomban halk zene szólt. Ösztönösen orgonát vártam, de egy kis együttes zenélt és énekelt kellemes, könnyed hangvételű zenét. Nem mintha bármi bajom lenne az orgonával, de ez a zenei stílus nagyon kellemesen hatott ránk. Már ebből is lehetett érezni, hogy az egész istentisztelet fiatalos lesz.

– Kik ültek a templomban?

– Ez is kellemes meglepetés volt. Hat óráig teljesen megtelt a templom, túlnyomórészt fiatalokkal. Azt éreztük, hogy ez a rendezvény a miénk. Nem arról van szó, hogy sok kedves, idős ember mellé beülünk amolyan kivételként, hanem magunkfajta emberekkel van tele a templom. Ez jóleső tapasztalat volt. Az istentisztelet kezdetéig halkan énekelgettünk. Ez az éneklés és a zene remekül felkészítette a lelkünket. Tudtam, hogy rendhagyó dolog következik, de nem tudtam, hogy mi. Izgatottan és érdeklődve vártam.

– A Tamás-mise bevonulással kezdődik…

– Hát ez az! Ezen egészen elámultam. Lelkészek és civilek vonultak be a templomba, és hozták a kegytárgyakat, amelyekkel kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy szívesen megfognám őket, de nem szabad. Most pedig a közelembe hozták és a szemem láttára helyezték el őket az oltáron. Úgy éreztem, behívnak valahova, ahova eddig inkább csak kívülről nézhettem be.

– Az úgynevezett imádságjárás fontos része a Tamás-misének. Ti miben vettetek részt?

– Áldást kaptunk mind a négyen. Ez megrendítő volt. A férjemnek egészen személyes dolgot mondott a lelkész. Zsófi is boldog volt, mert attól a lelkésztől kapott áldást, akit már a hittantáborból ismert. Egyébként több ismerős lelkésszel és másokkal is találkoztunk. Mindenki megismert és kedvesen üdvözölt bennünket. Ez is hozzájárult a bensőséges légkörhöz. Mindenki vidám volt és barátságos. Én imádságot is írtam, erre előre készültem, mert rajta volt a szórólapon. Gyertyát is gyújtottunk volna, de arra nem maradt időnk. Gyónni viszont csak akkor mentem volna, ha biztosan nem ismertem volna a lelkészt, és ő sem engem.

– Úrvacsorát is vettél?

– Igen! Én most vettem először úrvacsorát. És ez hatalmas élményt jelentett. Úgy tudom, normális esetben csak annak szabad úrvacsorát vennie, aki konfirmált. Én nem konfirmáltam. De kedvesen hívtak mindenkit, és én örültem ennek. Eszembe se jutott, hogy ne menjek.

– Miért akartál úrvacsorát venni?

– Mert az Krisztus teste és vére! És én közel éreztem őt magamhoz egész este. Azt akartam, hogy ne csak halljam, hanem ilyen formában is érzékeljem a jelenlétét. Hogy még közelebb legyek hozzá.

– Hogyan fogadtátok azt, hogy nemcsak lelkészek, hanem civilek is szolgáltak az istentiszteleten, sőt még az úrvacsoraosztásban is?

– Ez nagyon újszerű volt. Én szeretem, ha lelkészek szolgálnak. A pólós fiatalok viszont nem akartak lelkészek lenni. Nem úgy beszéltek, nem úgy viselkedtek, mintha lelkészek lennének, hanem kötetlenül, kedvesen. Az rossz lett volna, ha el akarták volna játszani a lelkészt. De nem ezt tették, hanem természetesen, könnyedén beszéltek és mozogtak. Nem szertartásosan. De megvolt a magatartásukban az a tiszteletadás, mértéktartás, ami egy istentiszteleten szükséges. Azt üzente nekem a jelenlétük, hogy Isten mindenkié. A papok a hivatalos képviselői, de ő mindenkié.

– És az igehirdetés?

– Hát az volt a csúcs! A legjobb prédikáció, amit életemben hallottam! Hiába volt monológ, mégis párbeszédnek érezted. Az volt a témája, hogyan tudsz hinni abban, amit nem látsz. Nem volt semmi érthetetlenség benne. Képek – úgy értem, kivetített képek is és nyelvi képek is – segítették a megértést. Például a lelkész említette a hegymászót, aki be van biztosítva. Nem látja azt a társát, aki a kötelet fogja, mégis bíznia kell az erejében és abban, hogy megtartja őt. Én ezt a lelkészt korábban nem ismertem, de nagyon jó volt! Világosan, érthetően, egyszerűen fogalmazott. És humor volt benne, amit nagyra értékeltünk. A lelkész is közel volt hozzánk. Amikor katolikus templomokban a papok éneklik a zsoltárt vagy nem tudom, milyen szöveget, semmit sem értek belőle, és az egész nagyon távolinak tűnik a számomra. Itt minden közel volt, és a gyerekek is végig odafigyeltek, nem lehetett elkalandozni. Teljesen lekötötte az embert – nemcsak a prédikáció, hanem az egész istentisztelet.

– Hogyan ajánlanád ezt az istentiszteletet másoknak?

– Azt gondolom, jó, ha a templomban egy icipicit másképp történik valami, mint általában. Jó, ha nem a megszokott dolgok történnek. Istent megfoghatatlannak érzed, és ilyenkor közel jön hozzád. Megengedi, hogy lásd. Megmutatja, hogy közel van a normál, hétköznapi emberhez, aki nem máshogy énekel, mint máskor, nem beszél olyan emelkedetten, hogy nem lehet megérteni, hanem emberi, közeli. Nekünk megmutatta ez az istentisztelet, hogy így is el lehet mélyedni, nem csak a hagyományos, szigorú rend szerint.

– Beszéltetek róla utána egymás között?

– De még mennyire! Sokáig vissza-visszafutottak a Tamás-miséhez a gondolataink. Én alig tudtam elaludni. Boldog voltam. Gyuri, a férjem a munkahelyén is beszélt róla a kollégáinak. Még ma is továbbfűzzük Olival, a fiammal azt a párbeszédet, ami a prédikációból számunkra üzenetként megmaradt: „Én azt mondom: bizalom, te azt mondod: barátság. Én azt mondom: Isten, te azt mondod: szeretet…” És úgy érezzük, mintha újra ott volnánk. És ott is leszünk! Pünkösdhétfőn a budahegyvidéki templomban, a következő Tamás-misén.

Szabóné Mátrai Marianna