A hét témája

Húsz évvel ezelőtt tanulta meg a világ egy ukrán városnak, majd a környékének, több, azóta elnéptelenedő településnek a nevét. Tragikus világhír. Az atomreaktor felrobbant blokkja a maga apokaliptikus valóságában igazolta azokat a félelmeket, amelyekkel a 20. század embere hol reménykedve, hol csüggedten figyelte, hogyan él az ember a tudomány korábban el nem képzelhető fejlődésének eredményeivel. Hiszen soha nem a tudomány a hibás – legyen szó az atomenergia felszabadításáról vagy akár súlyos bioetikai problémákról –, a tudomány csak az eszközt nyújtja, a felelősség a vele élő emberé.

A világ nukleáris fenyegetettségben él az atombomba előállítása és alkalmazása, Hirosima és Nagaszaki drámája, a II. világháború óta. Bármennyire is korlátozni akarták az atombombával rendelkező nagyhatalmak a nukleáris fegyverkezést az atomsorompó-egyezménnyel, legfeljebb fékezniük sikerült. Lassan, de folyamatosan nőtt az atomfegyverrel rendelkező országok száma.

Csernobil az atomenergia békés felhasználása terén bekövetkezett baleset szörnyű következményeiről szól. Mégis, ami a konkrét rombolást illeti, az a legfontosabb üzenete, hogy valóban emberi ésszel alig felfoghatóan döbbenetes az a pusztítás, amelyet az atommaghasadás kapcsán felszabaduló energia végezhet.

Megbízható becslés szerint a csernobili sugárszennyezés négyszázszor nagyobb volt, mint 1945-ben a japán városokra ledobott atombombákat követő sugárfertőzés. Ezt azért is hangsúlyozzák a szakértők az évforduló alkalmából, mert ez jelenti a legalattomosabb, krónikus veszélyt. Nem lebecsülve az atomfegyver közvetlen pusztító hatását, még többeket érint a bomba felrobbanása után is a sugárveszély, amely nem fáj, „csak” károsít, és gyógyíthatatlan betegségeket idéz elő – akár évek múlva. És ez a fenyegetettség kíséri a békés célokat szolgáló atomreaktorok munkáját is.

Nagyon súlyos az a rombolás, amelyet Csernobil közvetlenül okozott, emberi életeket követelve, az élő környezetet tönkretéve. De fel sem becsülhető az a rombolás, amely a lelkekben, a közösségekben ment végbe, és húsz év után is szedi áldozatait.

A félelemről, a hazugságról, a kiszolgáltatottságról szól ez a történet.

Annyira eluralkodott az emberekben a rettegés a sugárfertőzés magzati károsodást okozó hatásától, hogy a nyugat-európai országokban Csernobil után ötven-százezerrel megnőtt az abortuszok száma. Daliás, életigenlő húszévesek lennének ma ezek a meg nem született gyermekek. Ekkora katasztrófa után nem vonható kétségbe a félelem valamelyes realitása, de a lelkekben lezajlott igazi rombolást az irracionális félelmek szaporodása, erősödése jelzi.

És bizonyos, hogy ezekben a félelmekben jelentős volt a szerepe a hazugságnak, melyben a diktatúra időszakában éltünk. Kevés idő telt el a rendszerváltozás óta ahhoz, hogy kellő távolságból, elfogultságtól mentesen megítélhessük: a diktatúra jellemzői közül melyek okozták a legtöbb kárt. Magam a hazugságot, a hazugságban élést mindenképpen a lista élére tenném. Hihetetlen, milyen rombolást végez a lelkekben a hazugságra szocializáltság, a kétarcúság. Aláássa a személyiség morális tartását. Csernobil szembesített a szovjet rendszer alapvető hazugságával, amely még olyan ostoba, felszínes gyakorlatban is megnyilvánult, hogy késve adták hírül az első számú vezető elhunytát, és késve számoltak be a csernobili katasztrófáról is. Ez utóbbi azért volt súlyosabb, mert a felelőtlen elhallgatás emberi életeket követelt.

Mondják, Csernobil hozzájárult a szovjet rendszer bukásához – de a fordított összefüggés is igaz lehet. A már halódó rendszerben előfordulhatott egy ilyen súlyos katasztrófa. A kapcsolat azonban kétségtelen. Csernobil, maga a robbanás és mindaz, ami utána történt, sűrítve tartalmazza a szovjet rendszer abszurditásait, embertelenségét. Köztük az egyik legsúlyosabbat, a testet-lelket károsítót: a kiszolgáltatottságot. Ez a félelemérzet legriasztóbb formája. Az Európában élők közvetlenül is átélték a kiszolgáltatottságot Csernobil után. Hiába magyarázták és magyarázzák, hogy a nyugat-európai atomreaktorok – és így a magyar, a paksi is – más, biztonságos technológiával működnek, nem fordulhat elő ilyen eset, a félelem ott lapul a zsigerekben.

És tágabb értelemben jelzi az embernek, a tudomány csúcsait ostromló embernek a végletes magányosságát, kiszolgáltatottságát. Ahogy egy gondolkodó jellemezte a mai ember helyzetét: bárkivel bármikor bármi megtörténhet. A technika csodái között olykor magát istennek képzelő embert utolérte az alázat.

Húsz év után is nehéz feldolgozni a sokféle impulzust, az egymással ellentétes érzéseket, indulatokat, a fizikai és lelki rombolás következményeit és próbálni megérteni Isten titkát: hogy mit miért enged meg, mi a célja a katasztrófákkal. Csernobil kapcsán az utolsó ítéletből is ízelítőt kaptunk; felsejlett, hogy az ember képes lesz a Föld megsemmisítésére. Ez a legmélyebb félelem gyökere. Sok mindent nem értünk, legfeljebb töprenghetünk a természeti csapások, ipari katasztrófák üzenetén. Az évfordulók erre szolgáltatnak alkalmat.

Frenkl Róbert