Keresztény szemmel

Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért valahogy mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint – hogy is magyarázzam csak ezt… Mint amikor az ember azt mondja: állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen mégis rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki lelkes örömmel fizetett volna adót.

Hát így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés – az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet, erőt és kötelességet jelent – az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengeség a világon.

Az anya meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egészen más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában.

Aki a harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kevés jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat – az is az anya. Aki berohan hozzá, kibontja, megnézi, „vízteleníti”, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez – az már a szülő.

Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak – az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki minél több foga – az már megint a szülő. Általában: aki képes arra, hogy a saját, önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis elbírhatatlan ízű kotyvalékot – az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanekkor képes arra, hogy azt mondja: nyönyönyő, jaj de jó, jaj de finom, és hősies elszánással a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában, maga is megkóstolja azt a veszekedett csukamájolajat – az nem a szülő, kérem. Az már megint az anya.

Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik – az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba – az már megint az anya.

Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját – az a szülő. De aki azt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg – az az anya. Aki azt mondja: „Haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz?” – az a szülő. De aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek mennyi rengeteget kell tanulnia – az már megint az anya.

Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi – az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a huncut kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet ennek vagy amannak a kislánynak – az még mindig a szülő. De aki ugyanekkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkéből lelkedzett magzatát, és aki tulajdonképpen a leginkább megpofozni szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér kis szőke démonnövendéket – az már megint az anya.

És mégis: az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egész váratlan és meglepő dolog történik. Eltűnik a szülő, és eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább így: a kettő összeolvad, és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzónak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel.

Mintha soha nem lett volna szülő, és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna, ötven-egynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának.

Zágon István