Keresztutak

„Hamarosan otthon leszünk” – e szavakkal köszöntötte a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) Kárpátaljára utazó kórusát az egyik kísérő tanár, a kárpátaljai származású Bernáth Csaba, amikor Vitnyéden felszállt a buszra. Soprontól távolodóban nem sokan értették még, mennyire komolyan kell venni a kirándulás vezetőjének ezt a kijelentését…

Feledhetetlen napokat töltöttek el a kórus tagjai Kárpátalján március 29. és 31. között Bernáth Csaba és Takács Andrea tanárnő kíséretében. Csak páran voltunk olyanok, akik korábban élveztük már a helyiek vendégszeretetét, s akik számára ez amúgy sem volt kétséges, az elkövetkezendő napokban azonban kiderült a többiek számára is.

Átszelvén az országot kétórás várakozás után léphettünk Kárpátalja földjére Záhonynál. Úti célunk, Nagydobrony bő fél órára van innen. Aki nem járt még Ukrajnában, csodálkozva, talán kissé döbbenten is figyelte az elénk táruló látványt. Az azonnal szembetűnő különbségek bőven szolgáltattak is erre okot, nem beszélve az óriási mértékű belvízről. Bizony, a „nyugati” ember más viszonyokhoz szokott odahaza… Ha akadt is azonban rossz érzés valakiben, rögtön elszállt, amint a fogadó családokhoz került. Pazar vendéglátásban volt részünk már aznap este is, így aztán egyetlen soproni sem hajtotta üres hassal álomra a fejét.

Másnap Ungvár nevezetességeivel ismerkedtünk. A 130 ezer lelkes város a történelmi Ung megye székhelye, Kárpátalja legnépesebb települése, emellett kulturális és gazdasági központja. A lakosság közel tíz százaléka magyar nemzetiségű – itt él a legtöbb magyar Ukrajnában –, s itt találhatók a magyar szervezetek székhelyei is.

Rövid séta után először a környék népi építészetét bemutató skanzenbe látogattunk. Az, hogy a magyar parasztházak mellett ruszin fatemplom is magasodik, hűen szemlélteti, hogyan éltek egymás mellett a különböző nemzetek évszázadokon keresztül békességben. A példásan kialakított szabadtéri múzeum megtekintése után a közeli vár megismerésével folytattuk napunkat. Bástyáiról egészen a Kárpátokig el lehetett látni. Talán érdemesebb is volt a távolba tekinteni, mint a völgyben fekvő szegényes városra, amely sajnos egészében magán viseli a szovjet éra nyomait.

Délután szabad program következett; legtöbben a folyóparton töltöttük el az időt. A máskor térdig sem érő, csendes Ung most vad sodrással hömpölygött medrében. Nem csoda, hiszen rengeteg csapadék hullott a télen, a hirtelen jött meleg pedig felgyorsította a hó olvadását a hegyekben. A sebes víz felett sirályok gyülekeztek – egész kis háborút vívtak egymással egy-egy, a partról feléjük dobott kenyérdarabkáért.

Alig nyolcvanforintnyi grivenyért helyi ételspecialitást vásárolhattunk az utcán. A boltokban kedvező áron nyugati termékeket kínálnak. Koldusok esengtek néhány fityingért ott, ahol márkás ruhákban gyülekeztek a fiatalok… A gyaloghíd végénél modern kivetítőn szólt az ukrán zenecsatorna, alig húsz méterre onnan pedig hatalmas szemétkupacot hordott össze a víz. Egy érdekes, nyugatiasodó kelet-európai város összképét láthattuk Ungváron.

A megyeszékhelyről visszatérve a kisdobronyi református gyülekezet istentiszteletén vettünk részt, ahol Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző műveivel szolgáltunk. Felemelő érzés volt határon túli magyar testvéreinkkel együtt dicsérni az Urat és együtt énekelni nemzetünk imádságát, a Himnuszt. Este mindenki saját vendéglátóival töltötte az időt, ki így, ki úgy, de egy biztos: jókedvűen…

Harmadik napunk programja Beregszászon kezdődött. Az esős idő ellenére sétát tettünk a belvárosban, és vásárlásra is adódott lehetőség. Ahogy kiszálltunk a buszból, ismét megjelentek a kéregetők. A gyógyszerért rimánkodó öregaszszonyt sánta férfi követte, nem beszélve a rengeteg, erre a munkára „kiképzett” gyermekről. Sokunknak megesett a szíve rajtuk, bár tudtuk, hogy legtöbbjüknek egészen másra kell a pénz. Fél óra sem telt el, amikor ugyanezek az emberek már a vegyesbolt játékautomatáinál költekeztek a karitatív bevételből…

Következő állomásunk Munkács óvárosa volt, ahol szabadidőnket már barátságosabb időben tölthettük. A bevásárlóutca – legalábbis első pillantásra – nem sokban különbözik egy magyar városétól. Persze a vendéglátóhelyeken egészen más viszonyok uralkodnak, mint otthon, és azért az emberek is mások. Érdekes volt például látni egy idős hölgyet a négytornyú ortodox templom keresztjénél. Virágot helyezett el a feszületen, majd többször meghajolt, és buzgón imádkozni kezdett. Később, a templomba merészkedve is sürgő-forgó asszonyokat láttunk, akik a beltér csinosításán dolgoztak. Ez a fajta vallásos buzgalom igen jellemző a pravoszlávokra, nálunk jobbára elképzelhetetlen lenne.

A belvárosi séta után a híres munkácsi vár meghódítása következett. Az első látásra hihetetlenül magas hegyet viszonylag hamar sikerült megmásznunk. Szinte magunk voltunk a várban, ami nem is csoda, hiszen elég csípős szél fújt, és az eső is szemerkélt. Az alattunk elterülő város képe nem sokban különbözött Ungvárétól, talán csak a hegyek voltak valamivel közelebb. A két város erődítményét, mint megtudtuk, alagút köti össze, amely majdnem száz kilométer hosszú. Nem kevésbé megdöbbentő volt hallani, hogy a híres várkút több tíz méter mélyre nyúlik le, egészen a hegy lábáig.

A vár egykori, nevezetes védőjének, Zrínyi Ilonának a szobra mellől az egész építményt belátni. Az elmúlt években egyébként egyre szépülő várban még ma is akadnak olyan helyek, amelyeket életveszélyes lenne megközelíteni. Mit ad Isten, mintha épp ezek lennének mind közül a legregényesebbek…

Miután lassan leereszkedtünk a buszhoz, szállásaink felé vettük az irányt. A fogadó tanárok és vendégeik este gulyásvacsorán vettek részt a tiszaágteleki iskolában, az éjszaka pedig a tiszteletünkre kinyitott diszkóban folytatódott. A helyi fiatalsággal közösen szórakoztunk ott, ahol egy héttel azelőtt még választások zajlottak; még a szavazófülkéket sem bontották el.

Elég bizarr ötletnek tűnt volna, ha esetleg első nap tálalják. De így, utolsó reggel már egyáltalán nem lepődtünk meg rajta. A három szelet vínersniclihez véres és májas hurka is dukált, két tükörtojással, gombasalátával és füstölt lazaccal egyetemben. S mindezt nyolc órakor, egy személyre! Aki modern wellnessétrendre vágyik, semmiképp se utazzon erre a vidékre, ám aki az igazi magyaros konyha rajongója, az a mennyekben érezheti magát. Vendéglátóink valóban mindent megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat, és ez, majd hatszáz kilométerre Soprontól, sikerült is.

A bőséges étek után aztán elérkezett a búcsú ideje, hiszen délre már Nyíregyházán vártak minket, ahol az evangélikus gimnáziumok kórustalálkozóján vettünk részt a hétvégén. A göröngyös utakon csak lépésben haladhattunk háztól házig. Egy órába is beletelt, amíg mindenki elfoglalta helyét a buszon, és végül is elindultunk otthonról haza…

Kiss Dávid