Kultúrkörök

Igazság és kiengesztelődés címmel az egyházi közelmúlt feldolgozásának kérdéseiről tartott előadás-sorozatot tavaly ősszel az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE). A témához több – teológiai, történeti, etikai, illetve gyakorlati – szempontból közelítő referátumok a közelmúltban megjelentek nyomtatásban, kötetbe gyűjtve. A kiadványt ifj. dr. Fabiny Tibornak, a sorozat szerkesztőjének a köszöntője után dr. Bogárdi Szabó István református püspök, teológiai professzor mutatta be a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán május 10-én. Az alábbiakban az általa mondottakból olvashatók részletek.

Hálás szívvel köszönöm Fabiny Tibor professzor úr megtisztelő felkérését az Igazság és kiengesztelődés című tanulmánykötet bemutatására. A kötet az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület 2005 őszén tartott előadás-sorozatának anyaga, melyen kitűnő előadók és szakemberek feszegették az egyházi közelmúlt feldolgozásának kérdéseit.

Közelről szólva az előadásokat igen mélyen áthatja az úgynevezett ügynökügy, melynek tágasabb kerete az egyházak 1948–89 közötti sorsának, szerepvállalásának és egykori lehetőségeinek valósága. (…) Számomra igen sokatmondó, hogy az evangélikus egyház esetében egy egyesület fogott hozzá a téma nagy ívű feltárásához. S ha a többi magyarországi egyházat nézzük, a hasonló igyekezetek locusai mind ugyanilyen vagy ehhez hasonló keretek között vannak. Mit jelent ez? Elnagyolt ítélet szerint azt, hogy az igazi közelmúltban, vagyis a rendszerváltás után sem erejük, sem koncepciójuk nem volt a kommunizmus után újraszerveződő, belső átrendezést igénylő, a lépésváltás kényszerében élő vagy jobb idők beköszöntén kibontakozni akaró egyházaknak arra, hogy teljes körűen szembesüljenek a kötetben is vizsgált kérdésekkel. (…) Az első szó legyen a méltánylásé. Köszönet az EBBE vezetőinek, hogy konferenciát szerveztek, és anyagát, íme, megjelentették. (…)

A szakmai előadások, így például Czenthe Miklósé, Mirák Kataliné, Kertész Botondé, Balás Istváné és Köbel Szilviáé azokról a nehézségekről is szólnak, melyek nemcsak gátolják, hanem lehetetlenné is teszik a teljes körű feltárást. A levéltári törvények, az ebből adódó kutatási feltételek, a jogi keretek bizonytalansága, a feltárás következménynélkülisége mind-mind ezt igazolják. (…) Csepregi András és Fazakas Sándor tanulmányai az etikai és teológiai feltételeket és következményeket fejtegetik. Olyan analógiákra hivatkoznak, mint például a dél-afrikai apartheid összeomlása után indult „Igazság és kiengesztelődés” mozgalma, vagy mint a Németországban a II. világháború utáni helyzetértékelés vagy ugyanott az újraegyesülés után végbevitt szembesülés. (…)

Az EBBE konferenciáját és az abból születő kötetet is kényszerhelyzetek teremtették meg. A legáltalánosabb kényszer abból a felismerésből támad, hogy az egyházaknak (…) megújulásra van szükségük. Ehhez adódik az a felismerés, hogy a megújulás egyik fékező ereje a közelmúlt tisztázatlansága. Önmagában másfajta kényszer az a tény, hogy miután a keresztyén ember megbocsátott bűnösnek tudja magát (ahogy a Barmeni hitvallás fogalmaz), nem lehetséges úgy élnie, mintha bűnbocsánata csak valamiféle általánosság lenne. Ugyanakkor a megbocsátásra kész közösség igen kínos helyzetbe kerülhet, ha hajkurászni kezdi azokat, akiknek meg akar bocsátani… (…)

Az etikai és teológiai fejtegetések, a jogi és társadalomszervező problémák feltárása azt mutatja, hogy a posztkommunista országok bűnbocsánati struktúrái teljességgel összekuszálódtak, sőt sok tekintetben megsemmisültek. (…)

E kötet abban fog bennünket segíteni, hogy újra meg újra feltegyük ezeket a kérdéseket: Ki beszél a félmúltról? És ki hallgat róla? És miért beszél az, aki beszél, és miért hallgat az, aki hallgat? És kell-e róla szólani? És mikor? Vajon nem az a gond, hogy megrendült a keresztyénekben is a bizalom a történelem Urában, a Krisztusban irgalmasságot és bűnbocsánatot szerző Istenben? Nem az a gond, hogy a társadalom ítéletétől jobban tartunk, mint attól, hogy Isten színe előtt feltárjuk ezt a múltat? Nem az a gond, hogy 1948–89 között a legnehezebb próbát nem álltuk ki, és bensőnkké vált, hogy egyházunkat, küldetésünket és hitünket, sőt Szentháromság Istenünket is azon mérjük, hogy miképp vélekedik az éppen fennálló társadalmi, politikai, történelmi valóság?

Az elmúlt tíz-tizenöt évben sok olyan előadást tartottam már, amikor erről a kérdésről kellett szólnom, és a hallgatóság soraiban egykori kollaboránsok is ültek. A legérdekesebb a tekintetük volt. A kíváncsi és talán őszinte érdeklődés: tud-e az előadó valami megsemmisítőt mondani? Aztán látva, hogy nem erről lesz szó, mintha tekintetük is „hátradőlt” volna a karosszékben, s onnantól kezdve már csak az előadás esztétikai értékeit vagy filológiai pontosságát firtatták. Mindezt azért mondom, mert engem ez a cinizmus tanított meg arra, hogy ne szűnjek meg erről a kérdésről szólni, illetve újra meg újra fenntartani a különbséget azok között, akik szenvedve lettek túlélői a közelmúltnak vagy félmúltnak, szójátékkal „félt-múlt”-nak, és azok között, akik ezt a mai időt akarják túlélni, azzal, hogy önmagukkal és vétkeikkel soha nem szembesülnek. Csak sajnálni tudom, hogy ez azt is jelentheti, hogy nemcsak velünk, hanem a bocsánatot adó Istennel sem fognak találkozni.