Evangélikusok

Kihez, hova forduljon az, aki egy koporsó, egy halottas urna vagy egy nyitott sír mellett szólni kényszerül? Kire, mire is nézzen, kit szólítson meg, kihez, merre intézze szavait? A hamvakat csöndes szigorral őriző urna nem szívesen engedi el a tekintetet, a bomlás drámájának színhelye, a koporsó és a zsákmányára várakozó sírgödör sem. Beszéljen hát a porrá vált testhez? Szólítsa a némán rejtőzködő Istent? A múltat, a jelent, a beláthatatlan jövendőt? Panaszolja a sorsot, vonja felelősségre a Gondviselést? Fogja görcsösen Pál apostol kezét, idézze a Bibliát, elmerülvén a Korinthusi levélben? „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban… Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára…” Lehet ezt abbahagyni? „Halál, hol a te fullánkod?” Lám, az apostol a legyőzött halált is meg meri szólítani. De hát itt és most ez a tér, ahol egybegyűltünk mi, gyászolók, és a mi lelkünk tere, még nem a levert, hanem éppen ellenkezőleg, a győzelmében tetszelgő halál színpada.

Milyen is a gyászbeszéd méltó retorikája? A gyászbeszédnek, ha igazi, ha nem egy szerep önmutogató megnyilvánulása, nem szabad szónoklatnak lennie. Úgy kell tennie, mintha nem volna az. Az igazi gyászbeszéd, a végső búcsúzó néma. És ha a nyilvánosság mégis szavak keresésére kényszerít, akkor legyen magánbeszéd. Magánbeszéd, amely a végtisztességet tevő gyülekezet minden tagjának, minden jelenlévőnek a leckéje, kötelesség és menedék a fájdalom méltó megéléséhez. Csak magunkhoz beszélhetünk. Hogy jelenlévőből résztvevővé váljunk.

„Kezd hosszú lenni a bevezetés” – súgja Lívia, szemüvege derűsen villan. „Nem mersz belekezdeni, ugye? Nyugalom, én itt vagyok melletted. Ez egy alkalmi szöveg, mit tehetünk, arra gondolj, sok minden belefér, legfeljebb a végén, ha túl leszünk ezen az egészen, kicsit meghúzzuk, vagy kihagyjuk a következő kötetedből… De azért köszönöm.” „Karcsikám” – mintha ezt is hozzátenné, mint amikor nagy néha valamiért megdicsért. Igen, úgy szeretnék beszélni most, hogy csak én halljam, és az sejtse, akiről szól, és akinek valójában szól, akihez beszélnem kell, de akit már nem lehet megszólítani.

Az egyetlen, Líviához illő beszédmód a fegyelmezett emlékezésé. Amik illenek fegyelmezett, szolgálatos lényéhez, azok a fegyelmezett emlékezés mondatai, amelyek tudják, hogy figyel rájuk a szerkesztői toll, amely ki nem állhatta-állhatja a pátoszt, a szenvelgést, a bőbeszédű nyavalygást. De amelyet megrendít az őszinte fájdalom, ha ezt nem is mutatja. Legfeljebb a tekintet másfelé moccan, legfeljebb egy gyorsabb mozdulat a cigarettával, egy önkéntelen rándulása a kéznek az asztalon. Mi, akik mondatok gyártását tartjuk a munkánknak és életünk lényegének, képtelenek vagyunk mást hinni, mint azt, hogy a nagy és erős érzelmek kifejezésére csak a nagy és terjengős mondatok alkalmasak. Ezért nem lehetünk meg a szerkesztő nélkül. Aki tudja, hogy a valóság és a nyelv kapcsolatba rendezése nem önkifejezés, hanem elsősorban munka.

„Mellébeszélsz” – mondja most Lívia, de némán a szavába vágok, amit soha nem mertem, ha szövegekről beszéltünk. Mert itt most és már nincs szerző és szerkesztő, csak emlék és emlékező, ez a szöveg most itt nem a köznek szól, hanem szégyentelen magánbeszéd, befelé tapogatózik, az emlékek felé, szövegféle a szó és a csend, a szó és a könny között, a szó és a kép között, egyszerre a metafizikus jelenben és a múltban, az elmúlás tudomásulvétele és a megörökítés kényszere között.

„Mellébeszélés”, suhog a szó, mert az, mi más is lehetne? Életünk most már szüntelen nyomozás lesz. Sokasodó halottaink titkait kutatjuk, kimondatlan üzeneteiket fürkésszük. Mátis Líviát jobban szerettük, mint amennyire ismertük. És jobban, mint amennyire engedte. Örömeit csak sejtettük, fájdalmairól csak az utolsó időkben lehettek hallomásos híreink. Életrajzi adataiból egy-kettőről volt tudomásunk, életének közegeit is inkább csak érzékelhettük, munkásságáról is keveset, szórt eseteket, egy-egy elhíresült nevet ügyfelei közül, küszködésének kis eseményeit, reménytelen pénzek és reményteljes kéziratok között. De persze az egészet, magát az életművet jól látjuk, ahol a munka már nem puszta tevékenység, hanem erkölcs. Titkait Lívia nem tárta föl, szemérmes asszonyember volt a végtelenségig, azaz az iróniáig és az öniróniáig, de a szeretetünket nem tudta hárítani.

Néma képeket hagyott ránk magáról, azokat kell most már faggatnunk, amíg vagyunk. Hogy újraalkothassuk őt a szívünkben. Hogy élőként, élő mondatokban őrizhessük meg őt, hiszen ugyanabban a romlékonyságban és romolhatatlanságban létezünk mi is meg ő is. Hogy tudatában legyünk annak: ha róla beszélünk, azt ő is hallja, és ha ő ránk gondol, arról valahogy mi is értesülünk. Igen, igen, „mellébeszélés”… Mi mást tehetünk, fejünket elfordítva az urnáktól, a koporsóktól, a nyirkosan ásítozó sírvermektől, beszéljünk csak el halottaink mellett. Mindaddig, amíg élő lelkükhöz odatalálunk.

Alexa Károly