A hét témája

Témánk jelentőségét kidomborítja a dogmatörténészek egy megjegyzése, amely szerint feltűnő aránytalanság áll fenn Jézusnak a nagypéntekig tartó földi szolgálata során elmondott, szűkszavú, sőt viszonylag csekély, a Szentlélekre vonatkozó kijelentése és a Szentlélek központi tapasztalattá, majd kinyilatkoztatássá válása között a húsvét utáni időkben.

Valóban arról van szó, hogy az apostolok köre, majd egyháza a nagypénteki dráma után, a húsvéti feltámadás váratlan és példátlan kihívására megváltozott üdvtörténeti látásmóddal válaszol, és küldetését is ennek fényében értelmezi újra. A feltámadott Krisztusnak a Pártfogóra és Vigasztalóra vonatkozó ígérete is ezt a kettősséget hangsúlyozza: a folytonosságot azzal az elhívással, amelyet Jézustól kaptak a tanítványságra, illetve a minőségileg megváltozott körülményekre szóló megvilágosítást. Azaz a megdicsőült Krisztus a Lélek által jelen van közöttük és a világban, ugyanakkor a Lélek tanítja meg őket mindenre, ami Krisztus mennybemenetele után szükségessé válik. Küldetésüket ennek fényében elsősorban úgy értelmezik, hogy új Izraelként azt a feladatot kell folytatniuk, amelyet maga Jézus Krisztus is végzett, amely az összegyűjtés szolgálata. Mindezt pedig a Szentlélek erejével és vezetésével végezhetik tovább.

Ebből az összefüggésből válik érhetővé, hogy mennybemenetel és pünkösd kettős ünnepe miért éppen húsvéthoz tartozik szervesen az egyházi ünnepkörök lassú formálódása során. Húsvéttal köszönt be az az új kezdet, melynek nyomán a Feltámadott felvitele (azaz megdicsőült uralkodása) és a Lélek kitöltése határozza meg a világ életében bekövetkezett új üdvtörténeti korszakot. Amikor az idő és a keresztény generációk múltával az eszkatologikus végesemények felfokozott várása – ma már mondhatjuk: szükségszerűen– alábbhagyott, az üdvtörténet drámáját leképező egyházi esztendőben mindez szimbolikus formában is rögzült. A 2. század végén a pentékoszté olyan ötvennapos időszakot jelent, amelyben a húsvéti misztérium feletti öröm éppen a végén, a felvitetés és lélekárasztás ünnepével éri el csúcspontját. Maga a „hetek nyolcada”, azaz a hétszer hét nap az ötvenedik nappal betetőzve – az ószövetségi hetek aratási hálaadó ünnepének a mintájára – a hetes szent szám fokozása, ugyanakkor egyetlen nagy „húsvéti napot” ölel egybe.

Mennybemenetel és pünkösd ünnepe csupán a 4. században vált el egymástól. Mennybemenetel a bibliai beszámoló szerint a húsvétot követő negyvenedik napra került az egyházi naptárban – bizonyítja ezt Aranyszájú Szent János mennybemenetel ünnepéről elmondott prédikációja 386-ból –, míg a pünkösd az 5. század végére a Szentlélek eljövetelének önállósult ünnepévé alakult át, s így lett Krisztus-ünnepből tisztán Szentlélek-ünneppé (kivétel ez alól Palesztina és Szíria, ahol továbbra is a mennybemenetel napjaként is ünnepelték). Ez a húsvéttól való tartalmi távolodás folytatódott a 7. században, amikor pünkösd – húsvéthoz hasonlóan – nyolcnapos, önálló ünneppé vált. Több tradícióban ezután lett bevett keresztelési ünneppé is, másutt a húsvéti gyertyaszentelés, valamint a tej- és mézszentelés napjává, az ikonográfiában pedig ugyanekkor tűnt fel a Lélek galambként való ábrázolása.

Mennybemenetel szintén nyolcnapos ünneppé önállósult valamikor a 11. század folyamán. A középkorban ezt a nyolc napra bővített és vigíliával kiegészített rendet követte a kereszténység, majd – a többi ünnephez hasonlóan – elkezdődött időtartambeli rövidülésük: előbb három napra, majd kettőre. Amennyiben pünkösdöt ma újra a húsvéti ünnepkör összefüggésébe helyezzük, az ünnepet a húsvétot követő hetedik vasárnapra kell(ene) elhelyeznünk.

Dr. Korányi András