Cantate

Ismerjük meg énekeinket! 1.

Mai számunkban elkezdjük énekeskönyvünk fontos énekcsoportjainak bemutatását. Először gregorián és középkori eredetű énekeinket vesszük szemügyre, belepillantva ezáltal a zeneszerzés rejtelmeibe is…

A reformátorok arra törekedtek, hogy egy olyan énekrepertoárt hozzanak létre, mely megfelel az új liturgikus igényeknek. Az ő munkásságuk nyomán jelent meg a gregorián énekek mellett az új, strofikus, anyanyelvű énekek sokasága.

A verses formájú, népnyelvű költészet iránti igény már az első ezredforduló után megjelent, bár ezek az énekek a liturgiában ekkor még nem kaphattak helyet – valószínűleg nem is „akartak”. Többnyire azért születtek, hogy a vallásos összejövetelek (ájtatosságok, körmenetek, búcsújárás) éneklési igényeit kielégítsék.

Más szempontból is történelmi okokra vezethető vissza a strofikus, rímes énekek igénye: az 1000 után teret hódító európai, jellemzően strofikus költészet uralmára, illetve a zenében az egyre inkább periodizáló, ütemes formára. Elmondhatjuk, hogy a polgári gondolkodás és kultúra hívta életre ezt az igényt. Ez az erős stiláris hatás az 1500-as évektől szép lassan háttérbe szorítja a gregoriánt az egyházzene területén (a katolikusoknál is), és a reformátorok gondolkodását is új irányba tereli a liturgikus énekrepertoár tekintetében.

A reformáció korára adottak voltak az új anyag létrehozásának lehetőségei: egyrészt mintául szolgáltak a már fentebb említett, anyanyelvű, strofikus énekek, az úgynevezett cantiók; másrészt bizonyos gregorián műfajok könnyen átalakíthatóak voltak az új igényeknek megfelelő dallamokká, esetleg szövegekké is. Vizsgáljuk meg közelebbről elsőként az előbbi, majd az utóbbi csoportot!

1. Sokan talán nem is sejtik, hogy egy közel nyolcszáz éves ének hangzik fel húsvétkor, mikor a Krisztus feltámadt kezdetű éneket (EÉ 213) énekeljük. Szövege egy 15. századi, Zsigmond-kori töredék egyik lapján több nyelven – németül, szlovákul, lengyelül, magyarul – is megtalálható, tehát már ebben az időben Európa-szerte kedvelt énekről van szó, mely a húsvéti Victimae paschali laudes szekvencia egyik dallamsorának átalakításából született, és kelt önálló életre. Még a húsvéti liturgiába is belekerült, amelynek részeként a szekvenciához kapcsolva énekelte a nép saját nyelven, akár több nyelven is egyszerre. (Emlékezzünk: cantiót egyébként csak liturgián kívüli alkalmakon énekeltek.) A protestáns hagyományba Luther kis átalakításával kerül be: ő írta hozzá a strófa végi „allelujázást”. A katolikusok e nélkül a toldalék nélkül éneklik ma is.

A következő énekcsoport a népi hagyományban is erős gyökeret eresztett, és így sokáig megőrződhetett. Nem véletlenül, hiszen ezek a népszerű dallamok a mindennapi népi éneklés részei lettek. Két énekünk – eredetileg Mária-énekek – tartozik ide, melyek új (esti és reggeli) szöveggel a protestáns hagyomány részeivé váltak: A fényes nap immár elnyugodott (EÉ 129) és a Jézus Krisztus, szép fényes hajnal (EÉ 92) kezdetű. Ez utóbbi csak a magyar hagyományban található, eredetileg „hajnalkiáltó” ének lehetett. A Csordapásztorok (EÉ 164) szintén régi magyar ének, mely eredetileg a diákok rekordálós éneke lehetett. (A rekordálás szó azt a szokást jelölte, hogy a diákok karácsony tájékán házról házra jártak élelem- és alamizsnagyűjtés céljából.)

Sok karácsonyi énekünk is középkori eredetű, és a német énekeskönyvek fordítása nyomán került hozzánk a 16–17. században: Mennyből jövök most hozzátok (EÉ 150), Hadd zengjen énekszó (EÉ 151). Van néhány olyan ének, melyet csak a 20. században vettünk át: Örömdalok hangozzanak (EÉ 153), Kit sok boldog pásztor dicsért (EÉ 152).

1. Gregorián eredetű énekeink között először egy olyan énekcsoportot vizsgálunk meg, amelynek születésével kapcsolatban jól megfigyelhető a gregorián zenei gondolkodásmód. A gregorián zeneszerzői körülbelül úgy gondolkodhattak alkotás közben, mint egy mai dzsesszzenész: a fejükben volt egy dallamfordulat-készlet, melyet felhasználtak a „komponálás” folyamán. Például ha összehasonlítjuk a következő énekeket: Jöjj, népek Megváltója (EÉ 131), Adj békét a mi időnkben (EÉ 291), Tarts meg, Urunk, szent igédben (EÉ 255), máris érzékelhetjük – még laikusként is –, mennyire „testvérek”. Mindhárom ének szövegében és dallamában is Luther átalakítása az eredeti gregoriánok nyomán. Az első ének mögött Szent Ambrus Veni redemptor gentium himnusza áll, a második – eredetileg egy versszakos ének – egy antifónán alapul, a harmadik pedig az előző énekek továbbalakított változata.

Az Elküldötte az Úr (EÉ 132) adventi ének mintája egy Európa-szerte elterjedt szekvencia (Mittit ad virginem); a talán kevésbé népszerű Életünkben szüntelen kezdetű éneké (EÉ 499) egy nagyböjti antifóna (Media vita).

Legtöbb gregorián eredetű énekünk hátterében himnusz áll. A himnusz az a strofikus gregorián műfaj, amelynek a legnagyobb esélye van népénekké formálódni. A Veni Creator Spiritus egyszerűsített formája, az Ó, jöjj, teremtő Szentlélek (EÉ 231) már a 16. században bekerült a magyar énekeskönyvbe. De középkori himnusz az alapja Dicsőítünk, Krisztus, aki szenvedtél (EÉ 199) és a Krisztus, ki vagy nap és világ (EÉ 109) kezdetű énekeinknek is. A 20. században vette föl új énekeskönyvünk a Csillagoknak alkotója (EÉ 359) és a Jézus, édes emlékezet (EÉ 360) kezdetű, szintén középkori himnuszokra visszaszármaztatható énekeket.

Fontos feladatunk ennek az ősi forrásból származó énekanyagnak a megőrzése és továbbadása, hiszen ezek többnyire mindhárom felekezet – katolikus, református és evangélikus – közös kincsei, és ezáltal a közös gyökerek őrzői!

Simon Barbara