Evangélikusok

Diákkoromban mindig június elején köszöntöttük a pedagógusokat. Úgy tudom, újabban már nem mindenütt tartják számon a pedagógusnapot, de én úgy érzem, manapság is bőven van mit, van kit megköszönnöm nekik. Különösen is gondolok most a hároméves püspöki szolgálatom alatt közelebbről megismert pedagógusokra, evangélikus iskoláink, óvodáink hűséges, áldozatkész csapatára. Konkrét arcok és nevek jelennek meg előttem, de ezek említésétől most eltekintek, hiszen kissé szubjektív köszöntésem és köszönetem nem korlátozódhat csupán az általam jobban ismert déli egyházkerületi pedagógusokra.

Kedves Pedagógusok!

Mindenekelőtt hálás vagyok Istennek, hogy vagytok, hogy újra vagytok! Köszönöm, hogy már háromszor annyian vagytok egyházunkban, mint mi, lelkészek. Köszönjük, hogy sokkal, de sokkal több gyermeket, fiatalt értek el, mint mi, lelkészek.

Évtizedeken át megpróbáltak elválasztani minket egymástól. Sőt megkíséreltek kijátszani, szembeállítani minket egymással. De most újra egy hajóban, közös célok felé evezhetünk. Még nem mindig húzzuk egy ritmusban az evezőket. Még nem mindig beszélünk közös nyelvet. Még szoknunk, tanulnunk kell egymást. De hiszem, jók az esélyeink a hosszú távú együtt hajózásra. Egész egyházunk s benne sok szempontból megrendült, meggyengült gyülekezeteink számára oktatási intézményeink többezres, ígéretes diákserege és túlnyomó többségében elkötelezett pedagógusgárdája – minden negatív demográfiai trend ellenére – reményt ébreszt a jövő, a holnap egyháza tekintetében.

Hála Istennek, lelkészi karunk igencsak megfiatalodott. Tapasztalatom szerint az új kihívásokhoz még csak részben tudtunk felnőni. Jelentős, igazán még ki nem aknázott kincset jelent számunkra a pedagógusainkkal való együttműködés lehetősége. Vallom, hogy lelkészeknek és pedagógusoknak kölcsönösen szükségük van egymásra. Lelkészeinknek, akik részben még mindig magányosan küzdő szabad harcosok, szólisták, meg kell tanulniuk pedagógusainktól a csapatjáték, a kóruséneklés, az együttműködés készségét.

A rendszerváltás óta ránk szakadt szabadságban lelkészi karunk egy része úgy véli, hogy fölötte – jó esetben – csak az Úristen áll, aki viszont úgysem szól bele mindennapos szolgálatunk rendjébe vagy éppen rendetlenségébe… Érdemes és üdvös lenne átvenni valamit pedagógusaink fegyelmezettségéből. Számukra nem kérdés, hogy a szellemi, lelki munkavégzéshez is elkerülhetetlenül hozzátartozik a munka- és tanrend, valamint a továbbképzés. S bizony nem a „sola gratia”, a kegyelem elárulása a regisztrált, mérhető rend és teljesítmény számonkérése. Ugyanakkor pedagógusainknak szükségük van mindazon spirituális értékekre, melyek átadására lelkészeinknek van képzettségük és mandátumuk. Ebben az összefüggésben nagy reménységgel, de a sok nyitott és rendezetlen kérdés miatt némi szorongással várom az iskolalelkészek fokozatos szolgálatba lépését nagyobb oktatási intézményeinkben.

Szükséges, hogy ezt a kívánatos fejlődést a zsinati törvényalkotás is katalizálja. Ugyanakkor újra meg újra szembesülök azzal, hogy rendezetlen az iskolalelkészek képzése, továbbképzése, és számos munkajogi kérdőjel terheli még alkalmazásuk ügyét.

Az iskolalelkészség, mint új lehetőség és kötelezettség, várhatóan sok helyütt felszínre hozza majd gyülekezeteink és iskoláink hatékony együttműködésének gyenge pontjait. Ilyen neuralgikus pont a lakáskérdés, amelyet jövőorientált bölcsességgel, túllátva a rövid távú, önző érdekeken, leginkább az egyházközségek tudnának orvosolni, ahol inkább akad erre használható ingatlan, mint az iskolák kezelésében.

Sajnos időnként feltétetik a kérdés: ki kiért, miért felelős? Iskolafenntartó gyülekezeteink vannak? Netán inkább fordítva: gyülekezetfenntartó iskoláink?! Hamis és veszélyes a kettő szembeállítása, egymás elleni kijátszása. Igazán a békés és konstruktív koegzisztencia, illetve proegzisztencia viheti előbbre közös szolgálatunkat, építheti az egyház jövőjét, a jövő egyházát és társadalmát.

Érdemes megszívlelni Wolfgang Huber berlini püspök sorait: „Nem lehet úgy beszélni az egyház jövőjéről, hogy ne érintenénk az egyház és az oktatás kapcsolatát. A tanítás feladata az egyház tevékenységének lényegéhez tartozik. Ennek különböző helyszínei vannak: elsősorban maga a gyülekezet, másodsorban az egyház saját oktatási intézményei, harmadsorban pedig az államilag fenntartott intézmények. Szükség van a jövőben is világos koncepcióra és merész lépésekre mindhárom szinten.” (Az egyház a 21. században – A sokszínű jövő. Szerkesztette Manfred Kock. Kálvin Kiadó, Budapest, 2004, 169. oldal)

Jó lenne minél gyakrabban együtt gondolkoznunk erről a közös jövőről, világos koncepciókról, a szükséges merész lépésekről. Már nagyon várom, hogy július elején az országos evangélikus pedagóguskonferencia keretében újra személyesen is találkozzunk.

Mindenkit szeretettel várunk Békéscsabára, a reménység szerint hamarosan már evangélikus (!) csabai kollégiumba! A közelgő viszontlátás reményében kívánok testi-lelki felfrissülést hozó nyári vakációt, őszinte tisztelettel és hálás szeretettel: