A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 2. vasárnap – Lk 14,15–24

A példázat csattanója Jézusnak a történet végén elhangzó kijelentése: „Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” Kiknek szól ez az elutasítás?

Lukács elmondja, hogy Jézus egy farizeus házába tért be ebédelni egy szombati napon. Az asztaltársaságot ellenségei alkotják, akik figyelik. Abban reménykednek, hogy tesz vagy mond valamit, aminek alapján vádat emelhetnek ellene. Gondoskodnak is róla, hogy egy vízkóros beteg Jézus elé kerüljön. Jézus tisztában van a kelepcével, mégis – a szombat ellenére – véghezviszi a gyógyítást. Ezután megleckézteti a mindig főhelyre pályázókat, majd elmondja a nagy vendégség példázatát. A farizeusok Isten országa asztalának első számú meghívottai között tartják számon magukat. Értik, hogy nekik szól: „…azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” Nem azért, mert hétköznapi, e világi teendőkre hivatkozva kimentik magukat – ez csak képes beszéd, amely szó szerint nem is illik a farizeusokra, akik mindig készséggel elmennek, és a főhelyeket válogatják… Ellenben az illik rájuk, amit a kimentés – mint kép – kifejez: megvetik a meghívó személyét.

Érdemes komolyan venni mindazt, amit az írásmagyarázók a korabeli vendégeskedés szabályairól mondanak. Volt első meghívás, és volt második. Az első meghívásra, amelyet hetekkel korábban kaptak a meghívottak, nem volt sértő nemet mondani. A vendéglátó ilyenkor mérte föl, hogy kikre számíthat. A második meghívás – közvetlenül a lakoma előtt – már csak emlékeztető volt, hogy a meghívottnak ne legyen kétsége: a házigazda nem felejtette el, hogy meghívta, és számít rá. Ilyenkor – vis maiortól eltekintve – kimentést kérni a legnagyobb arcátlanságnak minősült, s a meghívó személyének semmibevételét jelentette. Nem véletlen, hogy a példázatban senki sem váratlan akadályra hivatkozik. A földet máskor is meg lehet nézni, az ökröket később is ki lehet próbálni, a házasságkötés időpontját pedig már az első meghíváskor tudni lehetett, erre hivatkozva akkor illett volna kimentést kérni. A meghívottak utolsó pillanatban való mentegetőzése arról árulkodik, hogy szívük mélyén megvetik és semmibe veszik azt, akitől a meghívást kapták.

A képes beszédet félretéve: a farizeusok Isten országára és minden ajándékára igényt tartottak, mint ami jár nekik, sőt csak nekik jár, de Istent mégis megvetették. Egy Isten nélküli Isten országára vágytak, ahol ők az urak… Ám ilyen nincs! Ez fából vaskarika! Isten országának Isten az Ura! Ott egyedül ő uralkodik! Ő szabja a normákat, ő írja a szabályokat.

És hogy érezzük, nem egy kétezer évvel ezelőtti történetről van szó: Isten országa Isten királysága, nem pedig demokratikus köztársaság, ahol a közakarat a rend és a törvény forrása. Ha be akarunk jutni Isten országába, el kell felejtenünk úgy kérdezni, hogy valami tetszik-e nekem, és meg kell tanulnunk így föltenni a kérdést: „Tetszik-e Istennek?” A választ Istentől kell várnunk, és akkor is el kell fogadnunk, ha nem egyezik az ízlésünkkel. Mert Isten országa az Istent szeretőké, nem pedig az Istent megvetőké. Aki pedig valóban szereti Istent, az szereti azt is, amit parancsol, és örömmel azonosul akaratával. Ezért mondhatja Jézus a farizeusokkal való vitái során: „…aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8,29) És ezért figyelmeztet János apostol: „…az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1Jn 5,3)

Hiába kaptunk meghívást Isten országába, ha elviselhetetlennek érezzük, amit parancsol, ha csak kényszeredetten vagy egyáltalán nem teljesítjük akaratát. Más szóval: ha gondolkodásunk, akaratunk és cselekvésünk nincs összhangban Istenével, akkor országának eljövetele, ahol minden kétséget kizáróan egyedül ő uralkodik, és ahol csakis az ő akarata érvényesül, számunkra elviselhetetlen gyötrelem forrása lesz. Meghökkentő, de akkor számunkra az lesz a pokol, amikor Isten akarata ellenkezést és ellenállást nem ismerve azonnal megvalósul mindenben, ahogy mindennapi imádságunkban, a Miatyánkban kérjük: „…jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” Hiába vagyunk keresztségünk óta meghívottak, ha megvetjük a meghívót, és szenvedésként éljük meg, amikor nem a mi akaratunk teljesül, hanem az övé. Csak akkor lehet részünk örök boldogságban, ha Isten akaratával mindenkor és minden feltétel nélkül azonosulunk.

Lutherrel együtt kell vallanunk: Istent a magunk erejéből nem tudjuk szeretni. De ha segítségünkre siet ő maga, és kiönti szívünkbe szeretetének Lelkét, akkor tapasztalni fogjuk, hogy az ő parancsolatai valóban nem nehezek, uralmának igája pedig könnyű és gyönyörűséges.

Véghelyi Antal