Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 27 - Áldó kezek

Élő víz

Áldó kezek

Nem csak Váci Mihály érezte, hogy édesanyja áldására szorul (noha nem teljesedett be vágya, mert fia nem a lelkészi pályát választotta). Azok közül is sokan vallják, hogy Isten áldása nélkül nem sokra mennek, akik ugyan nem járnak szüleik hitének útján, de a hit gyökereiből valami mégis kiirthatatlanul megmaradt bennük. Különösen akkor, amikor nehéz út előtt állnak.

Mert könnyű akkor áldani Istent, ha sima az út. Ha egyszerűen csak besétálhatunk a célba a mások által kitaposott ösvényen. Ha fizikai erejének csiszolásával, felkészülten elsőként fut be a sportoló. Ha a tehetséges diák jó hajrával színjelesre érettségizik. Az agg Simeonnak is könnyű volt karjaiba venni a gyermek Jézust a templomban, mert beteljesedett várakozása, célba ért reménysége. Ezt olvassuk a Bibliában: „…akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: »Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet…«” (Lk 2,28–30) Simeon könnyű szívvel mehetett el, mert életcélja beteljesedett az Üdvözítőben. De nehéz utak előtt, amikor nem látunk egyetlen reménysugarat sem földi céljaink elérésére, amikor egymás után becsukódnak a kapuk, felsóhajtunk-e az énekköltővel: „De új elszánást, új erőt / Ád a te töviskoszorúd”? (EÉ 461,1) Ugyanis a töviskoszorú alatt áldó kezek nyúlnak ki azok felé és fölé, akik tövises utakon járnak.

Sokan vágyódnak ilyen kezek után. Szolgálati időmből most nem azokat az eseményeket kívánom felsorolni, amelyekkel Isten felemelt kezeimmel áldotta meg a gyülekezeteket, a fiatalokat az oltár előtt, konfirmációkor a gyermekeket, a temetőben az elhunyt testvért hozzátartozóival együtt… Merthogy általában ezek az emberek már túl voltak a nehézségeken: az édesanya a szülés után már magához ölelheti gyermekét a kereszteléskor, a konfirmandus a vizsga izgalmai után kapja az igei áldást, és egy fájdalmas életszakasz végeztével bocsátjuk el áldással az elhunytat… Olyan esetekről szeretnék inkább beszámolni, amikor a nehéz út előtt sóvárogtak az emberek az áldásra.

Még a határnyitás előtt eljött hozzám egy keletnémet család azzal a szilárd elhatározással, hogy átmenne a határon. Nem azt kérték tőlem, hogy adjak nekik tanácsot, hol tudnának a legbiztonságosabban átjutni. Egyet kértek csupán: mielőtt nekivágnak nehéz, életveszélyes útjuknak, amikor majd gyermekeikért is fokozott felelősséggel tartoznak Isten színe előtt, adjam mindnyájukra az áldást, hogy épen jussanak át a határon. Láttam, hogy a lebeszélés nem segít. Nem mondhattam, hogy várjanak, mert rövidesen úgyis megnyílik a határ. Nem volt akkor ilyen „prófétai látomásom”. Imádkoztam, és megáldottam őket.

A másik eset az volt, amikor egy hosszú fehér szakállas, pásztorbottal járó idősebb német turista bekopogott a paplak ajtaján. Gyalog jött Németországból, és zarándokolva akart eljutni a Szentföldre. Éjszakai szállás reményében kopogtatott be a papi házba. Mivel római katolikus volt, először Sopronban is egy plébániára nyitott be. Elbeszélése szerint barátságtalanul fogadták, igazoltatták; így jutott el hozzánk, becsengetve a protestáns parókiára. Őszintén felfedte kilétét, úti célját. Befogadtuk éjjelre a zarándokot. (Este még átélhette a náluk ismeretlen élményt, hogy az érettségiző diákok szerenádot adnak tanáraik háza előtt. Szokás szerint most is behívtuk őket pogácsára, üdítőre.) Másnap reggel a zarándok templomunk megtekintése után az oltár előtt azt kérte tőlem, hogy áldjam meg őt a hátralévő nehéz út előtt. Mivel útja minden állomásáról rajzokkal ellátott jegyzeteket készített, a zarándoklat befejeztével (visszafelé már nem gyalog, hanem repülővel ment) könyvet írt, és küldött belőle egy tiszteletpéldányt. Számomra ez „visszahulló áldás” volt.

Testvéreim! Ha nehéz utak előtt állunk, igénybe vehetjük az áldó kezek szolgálatát, mely jöhet lelkipásztorunktól, gyülekezetünk egy tagjától, hittestvérünktől vagy éppen az édesanyánktól…

Szimon János