Keresztény szemmel

A tolerancia és a nyitottság városa, igen, Berlin, a sikk, a szabad város a mai vasárnap ismét két nagyhatalom találkozási pontja lesz. Két térfél, két csapat, két szurkolótábor, de csak egy labda és egy győztes csapat, meg a nagy többes számok: rengeteg néző, rengeteg képernyő, rengeteg sör fogja jellemezni Berlint és a világot, a vasárnapot. A foci játék és közösség – számomra mégis éppen a helyszín miatt a férfias adrenalinemelkedettség levezetése békés formájának, szelídített katonásdinak tűnik a pályán és a készülékek előtt, jóllehet, ez így sem igaz mindig, de reméljük, most igazabb és több is lesz ennél. Annak ellenére, hogy mostanság a berliniek (akik ma nem csak három és fél millióan vannak) a magyar focinál jobban szeretik a két világháború közötti magyar irodalmat – legalább azt, de azt nagyon –, biztosan nem beszélnek rólunk. Mi sem róluk beszélünk, hanem a helyszínről, a döntősökről, meg egymással a jó fociról.

Hogy vasárnap este van a döntő, hogy a délelőtti istentiszteletek után megnézhető este egy jó meccs, amelyről ráadásul hétfőn többet és többen fognak beszélni, mint az istentiszteletekről, különös érzéssel tölt el. A kettősség – térfelek, csapatok, edzők, drukkerek – a világra jellemző dualizmusra emlékeztetnek, a jóra és a rosszra, no meg arra, amire az idén húsz éve elhunyt Helmuth Thielicke utal írásaiban, hogy nincs abszolút jó és rossz, hogy az ember nem képes a tökéletességre, csak a valaminél jobbra.

A rossz fogalma problémássá vált. Nem a fociban, mert ott egyértelmű és egyetlen jelzővel meghatározható a rossz foci, és erre nemcsak a berliniek képesek, hanem mi is – ebben legalábbis közösködünk. A rossz problémás, és ez a probléma nem intézhető el annyival, hogy a rossz a jónak a hiánya. Mert mondhatnánk: rossz a FER, ami nem fair (politikai szójáték a hallgatói fejlesztési részhozzájárulásra), de ezzel sem ért egyet mindenki – persze a fociban ez is egyszerűbb: a fair játék hiánya a fairség szempontjából rossz. Rossz a gázáremelés, rossz a betegség. Igaz magyarként, kik a rosszban élünk és mozgunk, mindannyian sorolhatnánk a rossz dolgokat és a rossz embereket a panaszkodás leleményes médiumával; vagy feltárva, leleplezve és kikutatva egy jó cél érdekében: mi is a rossz?

Már jó ideje, hogy olvastam Odo Marquard Az egyetemes történelem és más mesék című könyvét, de azóta se tudom visszatenni a polcra, mindig akad egy-két gondolata, amelyet újból olvasnom és memorizálnom kell. Önmagát ironizálva azt hangsúlyozza könyve elején, hogy kritikusai mindig szóvá teszik: minden írásában a teodiceához érkezik meg. A rossz a teodicea 18. századi fogalmával lett igazán problémás: igazságos-e Isten? Először is a szerző rámutat arra, hogy az ember gondolkodásában örökké téveszt, és mégis előrehalad, bár ez a tévesztés nem morális értelemben fölfogott hazugság – teszem hozzá, mint akár a fociban: letaposták a sarkát, vagy sem, és miért taposta le a sarkát, ha igen… Hanem ez a folyamat a rossz ártalmatlanítása: készek vagyunk a tévedést jóra magyarázni ahelyett, hogy elismernénk és bevallanánk. Másodszor: létezik az esztétikai rossz; a modernitás ezt is ártalmatlanította, felmagasztalta a sokkolót, a töredékest, a dionüszoszit – és nemcsak az avantgárd művészetben, hanem a hétköznapokban is életérzéssé lett.

És itt van a morális meg a fizikai rossz. A rossz két legaktívabb formája. A természeti rossz ellen védekezni próbálunk, de nem lehet csak egyszerűen megállítani, az emberiség lehetőségeit meghaladja az özönvíz, a földrengés és az erdőégés, a súlyos betegség és még sorolhatnánk. Ellenben a morális rossz – a fair play hiánya – az, ami igazán kérdéses. A morális rosszban a szándékoltság iszonyattal tölt el, az intencionális tevése a rossznak, az iszonytató rossz. Mert ott van a rettenet az ember szemében a holokauszt óta, ott van szeptember 11-étől fogva, de meg-megjelenik a vb-n is egy-egy szándékolt lerántásnál, könyöklésnél, taposásnál vagy fejberúgásnál. Két térfél, két csapat, két tábor és egy cél: a győzelem. Visszatekintve – hiszen a történelmi visszatekintésben rajzolódik ki Isten gondviselése – a rossz rajzolata a szándékoltság felől nyer alakot. A természeti rossz szerzőségét tekintve alaktalan, az iszonytató rossznak pedig alakja és arca van. Éppen a zsidó-keresztény tradíció az, amely a személyes Isten mintájára megszemélyesíti a gonoszt, a rosszat. Míg a görög filozófia a természetibe sorolja a rosszat, addig a kereszténység dualisztikusan gondolkodik, a jó és a rossz szembenállásában, ahol személyessé válik mindkettő, de a győzelem csak egyé lehet.

Visszatérve Marquardhoz, aki utoljára a végességről, a metafizikai rosszról beszél, Kant nyomán megállapítja: az embert a végesség avatja önállóvá, függetlenné Isten végtelen értelmétől. Az önállóság, nagykorúság – legalábbis szerintem – pedig utópiának bizonyul, bizonyult. Az ember végessége inkább Isten színe elé állítja az embert tehetetlenségével és megváltásra szorultságával együtt; hogy szabad lehessen, Krisztus keresztjére szorul.

Mi is a rossz? Morális értelemben a szándékolt rossz a rossz, amely iszonytató, és a történelemben az iszonyat bélyegét süti az emberre. Berlin persze nem Jeruzsálem, és e két fővárost ma a vasárnap kapcsolja össze számomra. Két térfél, két csapat, de csak egy győzhet. Persze sok minden megfér egymás mellett jól, mint a 27. Kaláka fesztiválon a vb kivetítése a Tabulatúra nevű régizene-együttessel egy időben. Az ember nem képes a tökéletesre, csak a valaminél jobbra. A rossz korlátainkkal szembesít, és Istenre mutat, aki legyőzte a rosszat, a gonoszt. Ennek jele ott magaslik Berlin felett is, az adótorony glóbuszán a napsütésben: a kereszt, amelyet annak idején, amikor nem focinagyhatalmak osztoztak a berlini térfeleken, a pápa bosszújának neveztek el.

Orosz Gábor Viktor