A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP – Róm 8,18–23

Szenvedés? Igen, az. Talán leginkább az benne a kín, hogy nem lehet kiszámítani, meddig tart. Erősen reméljük, hogy szerencsés lesz az események kimenetele. Várjuk a végét. Már nem tarthat sokáig, a fájdalom sem fokozódhat tovább az elviselhetetlenség határán túl. Ott állok feleségem ágya mellett. Első gyermekünk érkezik. Az utóbbi hetekben már nagy volt a teher. Jobb lenne már túl lenni rajta. Fülemben csengenek, sőt – érezve az erőteljes szorítást – kézzel foghatóvá válnak számomra, az együtt sóhajtozó számára is a Teremtés könyvéből jól ismert szavak: „…fájdalommal szülöd gyermeked…” (1Móz 3,16) Tragikus, bár nem meglepő, hogy a legnagyszerűbb áldások válnak átokká és teherré az Istennel való szakítás következtében.

Aztán enyhülés következik. Legalábbis gyengülnek a fájások. De ez még nem a beteljesedés. Itt életveszélyes a megállás. A megindult szülésnek be kell fejeződnie. Nem állítom, hogy a néhány percnyi pihenésben, amíg a gyógyszer hatni kezd, s újabb szorítás jelzi, hogy megint fáj, éppen Róm 8,18–23 jut az eszembe, de később visszagondolva a csoda pillanataira, új értelmet nyernek a szavak.

Szenvedés? Fájdalom? Elmúlóban van, s lassanként már semmi sem fáj igazán. A fájdalmakkal együtt aztán a várakozás is csakhamar eltűnik embervilágunkból. Lejárt a várakozások ideje.

Egyrészt mert nem akarunk várakozni. Kiszámíthatatlan fordulatokban bővelkedő korunkban jobbnak, könynyebbnek tűnik rögtön megragadni a pillanat kínálta sikert. Egyfajta őrült sietség hajt bennünket. Másrészt – s talán ezért nem akarunk várakozni – mert nincs mire várni. Türelmetlenek vagyunk, de várakozásaink, elvárásaink sincsenek. Nem várunk ártatlanságot a gyermekektől, tudást diákjainktól, tiszteletet a fiataloktól, bölcsességet az idősektől, boldogulást a tisztességes munkától, becsületet a gazdagoktól, felelősséget a vezetőktől, vezetést a pásztoroktól. Várunk-e még életet az anyáktól, józanságot az apáktól?

Fájdalmas következmény, hogy ha nincsenek várakozások, nincsenek beteljesedések sem. Mivel nem várunk önmérsékletet a jegyesektől, nem várhatunk beteljesedést a házasságtól, hűséget a házastársaktól. Elvárjuk-e a bűnbánatot a vétkesektől, és várjuk-e a bocsánatot az áldozatoktól? A jobbítást, az ígéretek megtartását a kormányoktól? És persze istenélményt az egyháztól, közösséget a gyülekezettől?

Szomorkás mosollyal legyinthetünk: hát persze, hogy nem várjuk mindezt, hiszen lehetetlen. És bezárul a kör: akiben nem élnek várakozások, aki nem remélhet semmit, annak ugyan nincsen vesztenivalója – úgy is él –, de nem élhet át beteljesedést sem.

Mégis érezzük, hogy valahol valami nincsen rendjén. A várakozások hiánya nem azért van, mert minden tökéletesen a helyére került, hanem mert reménytelen, kilátástalan a helyzet. Nem azért nem fáj semmi, mert rendjén van, hanem mert értelmetlennek tűnik a küzdelem. Hiábavaló. Újra kellene indulnia a fájásoknak!

Csak Isten nélkül kilátástalan a helyzet. Az igén tájékozódó messzebbre lát.

Egyrészt tudja, hogy az ember az egyetlen – Istennek – felelős lény ezen a világon. Az egész teremtett világ megszenvedi az ember Istentől elszakadottságát – a bűnt, és várja Isten fiainak a megjelenését. Mindenért, ami nem jól működik, ami elromlik, az ember bűne okolható. Ezért elkezd újra fájni Isten hiánya.

Másrészt tudja, hogy a Lélek vezetése alatt álló, keresztény ember a re-habilitált, a képességei birtokába, az elveszített Isten-képűségbe visszajuttatott ember (14. vers). Akinek elvárásai vannak az igaz emberséget illetően – magával szemben –, ezért nincsen kibékülve a világ tökéletlenségeivel, nem alkuszik meg hiányosságaival. Sőt nem is elvárásoknak akar megfelelni, hanem egyszerűen az, aki. Akinek az ige mondja: Isten gyermeke. Isten Lelkének vezetése alatt elhívottnak érzi magát arra, hogy a beteljesedés felé segítse a világot, és istenadta képessége is van arra, hogy ezt tegye.

Az a tény, hogy Isten fiai vagyunk, sokszor feszültségbe kerül a jelen világban tapasztalt körülmények „Isten-telenségével”. Ezek a szülés fájdalmai. Jelek. Jelzik, hogy feltartóztathatatlanul el fog jönni a megérkezés pillanata. Ugyanakkor ösztönöznek arra, hogy a világ számára azzá legyünk, akik vagyunk: Isten fiai. Egyedül Isten gyermekeiként nyerünk alapot a reménységre, értelmet a várakozásra. Arra, hogy ne menjünk el fájdalom nélkül amellett, ami nem rendjén való.

Még egy szorítás, még egy erőfeszítés, és megérkezett. Leírhatatlan az érzés, túláradó az öröm. Össze sem lehet hasonlítani a visszanézve pillanatoknak tűnő órák kínjaival…

Győri Péter Benjámin