Keresztény szemmel

A kettős állampolgárság kérdése 2004. december 5-e óta fájdalmas jelentéssel és még fájdalmasabb mellékjelentésekkel vonult be a magyar történelmi emlékezetbe. Ismert a Kárpát-medence magyar protestáns és római katolikus egyházainak az ezzel kapcsolatos egységes álláspontja, amely nyilván nem változott azóta. Ennek következtében az e konkrét kérdést is magába foglaló, de szélesebb ölelésű kérdéskörrel: az európai integrációnak az egyénekre, a nemzetre, a helyi közösségekre, azon belül egyházi közösségeinkre vonatkozó jelenségeivel, lehetőségeivel és kihívásaival kívánok foglalkozni az alábbiakban.

Európai polgár vagyok? – Ezzel a Pál apostol után szabadon feltett kérdéssel való szembesülésre hívom a kedves olvasót. Pál apostolnak egyértelmű, de komplex identitása, önazonosság-tudata volt. Missziója során többször nyilvánvalóvá tette, hogy számára fontos a hovatartozása. Fontos, hogy tarzuszi zsidó, aki a legjobb neveltetést kapta „Gamáliél lábainál” (ApCsel 22,3). Nem tagadja, hogy korábban ennek jegyében féktelenül üldözte a keresztényeket (lásd ApCsel 22,4–5; 26,9–11), később pedig boldogan vallotta, hogy „nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A krisztusi önazonosságnak ezt a fokát a földön élte meg, de a kettős (állam)polgárság tudatában. Tudta, hogy már e törékeny földi sátorban is (lásd 2Kor 5,1) mennyei polgár (Fil 3,20). S ebben az összetett identitástudatban helye, sőt fontos szerepe volt a Római Birodalomban élvezett polgárjogának is. Életének egy bizonyos pillanatában ez nagy jelentőséggel bírt. Akkor szinte minden ezen múlott. Büszkén és öntudatosan állt elő e született polgársággal, mondván: római polgár vagyok (lásd ApCsel 22,28), polgárjogom és méltóságom van – figyelmeztette bántalmazóit.

Hiszem, hogy mi is – ha nem is páli léptékkel, de – érezzük önazonosságunk összetettségét: kereszténység, magyarság, reformációi örökség. Mindeközben pedig szívünkben hordozzuk a mennyei polgárság reménységét, bátorságát és méltóságát is. De hogyan viszonyulunk a „birodalomhoz”? Nyilvánvaló, hogy a hasonlóság, az analógia nem keverhető össze az azonossággal. Éppen ezért azonban vitathatatlan, hogy fennáll az összehasonlítás lehetősége Pál apostol zsidósága, kereszténysége és a Római Birodalomhoz való viszonyulása, valamint a mi magyarságunk, kereszténységünk és Európához való viszonyulásunk között.

Pál apostol öntudatosan mondja: „Római polgár vagyok.” Nem félti ettől sem zsidó származását, sem zsidó-keresztény vallását. Mi vajon mondjuk-e ilyen öntudattal, bátorsággal és jelentőségteljes komolysággal: „Európai polgár vagyok”? Bizonyára nem. És talán nem is vagyunk hibáztathatók emiatt. Lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy hol politikai, hol gazdasági, hol pedig kulturális vasfüggöny és/vagy szakadék választ el bennünket attól az Európától, amelyhez pedig nemcsak odatartozunk, hanem amelyet szervesen mi is alkotunk. E szoros összetartozás ellenére a felszínen hol Európa bizalmatlan irántunk, hol pedig mi vagyunk azok iránta.

1. október 23. óta e dátum kettős jelentéssel bír. Sokszor halljuk és mondjuk, hogy ez az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának a napja. Valami hasonló szándék lehetett amögött, hogy hazánk két évvel ezelőtt május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz. Ez az esemény azonban nem rögzült az állampolgárok tudatában: május 1. megmaradt kinek szakszervezeti, kinek munkásmozgalmi ünnepnek, kinek pedig lufis, vattacukros, sörös össznépi majálisnak. De senki számára nem lett az európai csatlakozás nagy, jeles napjává. S ennek csak az lehet az oka, hogy az egész integráció kérdése nem érintette meg nemzetünk többségét. Persze ezt jelezte már a népszavazáson való részvétel és az igenek aránya (körülbelül 36%) is, ugyanakkor lassan talán éreznünk kellene, hogy Európa rólunk szól, s hogy nekünk is szólnunk kellene már valamit vele kapcsolatban.

Vannak, akik ezt már meg is tették kemény, ítéletes szavakat szólva. A francia és a holland népszavazás eredménye, amely elutasította az alkotmányos szerződés tervezetét, két dolgot üzen. Az egyik az, hogy e két nemzet választói nem ilyen Európát akarnak. Ennek az érzésnek a kifejezéséhez talán mi is könnyen csatlakoznánk. De van más lehetőségünk is. Nevezetesen: hangot adni annak, hogy részt kívánunk venni a közös Európa formálásában. Úgy tűnik, hogy ez az igény eljutott Brüsszel és Strasbourg üvegpalotáiba. Nekünk pedig – különösen most, amikor a szomszéd fővárosban zajlott az európai csúcstalálkozó – szembesülnünk kell azzal a kérdéssel, hogy egyszerű, hívő átlagpolgárként milyen Európát akarunk.

Mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt Jacques Delors – aki akkor az Európai Közösségek Bizottságának elnöke volt – a politikai és gazdasági stratégák figyelmeztetése és a magunkfajta (a mennyei polgárság kérdésére is érzékeny) embereknek a buzdítása végett mondta a következőket: „Pusztán jogi és közgazdasági szakértelem alapján nem fog sikerülni Európa egyesítése… Ha az elkövetkezendő tíz esztendőben nem tudunk Európának lelket adni, ha nem tudunk spiritualitást és értelmet adni neki, akkor a harcot elveszítjük.” A harc pedig, amely az élhető, fenntartható európai életről szól, tényleg kétséges kimenetelűvé lett az elmúlt években. Már mindenki nyíltan beszél a krízisről. Ehhez a felismeréshez azonban szükséges annak az elismerése, hogy Európának egy új, friss gondolatra, egy megújuló látomásra van szüksége, amely túlmutat a közös piac és a közös pénz, az euró megteremtésén.

1. októberében az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság útjára indította az úgynevezett D-tervet, amely demokráciáról, dialógusról és diskurzusról szól. Az ebben a párbeszédben, a demokratikus, közös gondolkodásban való részvételre meghívták – a tagországok kormányain, parlamentjein és politikai pártjain kívül – ugyanezen országoknak a civil szervezeteit és az egyházait is. E közös gondolkodásban azonban csak azok tudnak részt venni, akik vallják egyénileg és közösségileg is európai polgárságukat, még akkor is, ha azt a történelem igazságtalan széljárásai sokféleképpen megtépázták már.

A magyarországi történelmi egyházaknak meg kell találniuk a módját, hogy még intenzívebben kapcsolódjanak be Európa közös formálásába. Európa még nincs kész. Európa jövőjének formálására hív a D-terv. A június 24-én zajlott bécsi EU-csúcsértekezlet Európa jövőjével foglalkozott. Ezt a vállalkozást nem bízhatjuk csak a politikusokra. A mi jövőnkről és utódaink jövőjéről van szó.

Az Európai Egyházak Konferenciájának Egyház és Társadalom Bizottsága benyújtotta beadványát, amellyel hozzá kíván járulni Európa jövőjének a formálásához. A bizottság tagjaként módom volt részt venni a beadvány szövegezésében, amely egyebek mellett leszögezi: „…jogi és gazdasági értékek elégtelenek arra, hogy az Európai Unió számára stabil alapot jelentsenek. Az olyan értékek megőrzése, mint az emberi méltóság, a szolidaritás, az igazságosság, a türelem, továbbá a múlt és a jövő generációinak tisztelete, valamint a körülöttünk lévő világ értékeinek megbecsülése túl a gazdasági hasznosságon a leglényegesebb értékek. Minden egyes ember egyéni értéke alapvető fontossággal bír az egyházak számára. Az egyház úgy tekint minden egyénre, mint aki Isten munkatársa és Isten képmása.”

Európa-szerte sok egyházi és civil közösség elfogadta e meghívást az Európáról szóló közös, kontinentális „beszélgetésre”. Tematikus csoportok, imaközösségek keresik, szakértők bevonásával és az Isten igéjére való alázatos figyeléssel, Európának és benne a saját szűkebb hazájuknak a jobb sorsát. Mi sem mondhatunk le arról a feladatunkról és felelősségünkről, amely annak fáradhatatlan hangsúlyozásából áll, hogy „kultúra, identitás és vallás éppen annyira részét alkotja Európa infrastruktúrájának, mint a szállítmányozás, a kommunikáció vagy az energia… Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy egyházak és vallások együtt a széles civil társadalommal a közéletnek fontos alkotórészei. Egyházak és vallások jelentős részét alkotják azoknak a folyamatoknak, amelyek… a helyi közösségekkel való mindennapos, közvetlen kapcsolatuk révén a társadalmi összetartozást, az azonosságtudat átélését és az értékek megőrzését segítik elő… Az etika alapvető és szükséges alkotója a társadalom egészségének. A vallás a maga különböző formáiban – ahogy ezt az európai civilizáció hosszú történelme mutatja – mindig a legjobb eszköze volt az európai társadalom kulturális, spirituális és morális dimenziója munkálásának…”

A reformáció egyházai különösen is hozzájárultak az európai polgárosodáshoz. A felelős polgár képe a protestáns identitás része. Az összetett protestáns polgári önazonosságé, amely szerint amellett, hogy mennyei polgárok és földi hazánk polgárai vagyunk, európai polgároknak is tekintjük magunkat. Az e hármas polgárságból fakadó jogokat és kötelezettségeket örömmel vállalva találjuk meg igazi önazonosságunk méltóságát. Ebben a méltóságban helye van a reményteljes spiritualitásnak, az áldozatkész hazaszeretetnek, a határokon átívelő Kárpát-medencei, európai nemzeti és nemzetközi szolidaritásnak egyaránt. Ne mondjunk le erről. Sokkal inkább úgy töltsük be hivatásunkat egyházunkban, nemzetünkben és Európában, mint ennek a bátor, összetett protestáns identitásnak az örökösei, akiknek polgárjoguk van a mennyben.

Dr. Bóna Zoltán