A hét témája

Moldei utazásunk egyik különleges alkalma volt, hogy részt vehettük a vasárnapi istentiszteleten. Esős, borongós, inkább őszi reggelre hasonlító, ámde tipikusan norvég júniusi reggelen indultunk útnak a Molde város mellett elhelyezkedő piciny településre, Robekkre.

Nagy várakozással tekintettünk az alkalom elé, az út pedig egyre izgalmasabbá vált, ahogy hegyi szálláshelyünkről leereszkedtünk a fjord felé, melynek hátterében havas hegycsúcsok emelkedtek. A csodálatos norvég táj bűvöletében hamar elértük a dombok között épült, jellegzetesen norvég fehér fatemplomot – vagy ahogyan ott nevezik, stavkirkét.

A fatemplom meleg hangulata és az emberek kíváncsi mosolya fogadott minket. Gyermekeinkkel együtt hamar otthon éreztük magunkat. Szokás, hogy a gyermekek számára külön részt alakítanak ki szőnyeggel, kis asztallal és székekkel a templom hátsó részében; itt csendben játszhatnak, könyveket nézegethetnek, rajzolhatnak. E lehetőség révén a hozzánk hasonló, kisgyermekes családok is gond nélkül mehetnek istentiszteletre, hiszen a kicsik még élvezik is a kis játszóteret, és hamar megszokják, hogy kell viselkedni a templomban. Azt gondolom, ez az apró odafigyelés, mely nem igényel nagy átalakítást vagy drága beruházást, vonzó hívogatást jelenthet egy kis csoport számára.

Az istentisztelet élővé vált, amikor felhangoztak a gyönyörű, lendületes skandináv énekek, melyekből hetet-nyolcat is elénekelnek egy-egy ilyen alkalom során. Az igehirdetés szolgálatát férjem, Endreffy Géza budaörsi evangélikus lelkész végezte 1Jn 4,19 alapján.

A gyülekezetben a testvéri kapcsolatokat erősíti az úgynevezett „kirkekaffe” alkalma. Az istentiszteletet követően az emberek nem szélednek szét, hanem a templomban kávéznak, sütiznek és beszélgetnek egy kis ideig. Ez persze beilleszkedik a norvég napirendbe, ugyanis ők délután 4 óra körül ebédelnek.

Különleges hangulata volt ottlétünknek. Egyhetes norvégiai utunk koronája volt az istentisztelet és a csodálatos tájba illeszkedő templom. Az emberek mosolyán éreztük, hogy Isten ott van közöttünk. A szokásbeli különbségek ellenére ő az, aki összeköt minket. Ha rá figyelünk, benne egyek vagyunk. Jó érezni azt, hogy a magyarországi, budapesti zajos forgatagban és a norvég fjordos, havas hegycsúcsos tájban éppúgy figyel ránk Urunk – és mi figyelhetünk rá.

Endreffy Angéla