A közelmúlt krónikája

A meghurcolásnak sok fajtája van: a megfigyeléstől a haláltáborig széles a skálája a terrornak és az elnyomásnak. A magyar történelem ebben a tárgykörben korántsem szűkös kelléktára a középkor után az 1940-es, ’50-es években bővült jelentősen. Az ’56-os emlékév jó alkalmat ad arra, hogy ne csak a forradalmi eseményeket, hanem annak előzményeit és egyes kisebb közösségek, családok, valamint egyének saját történeteit is megismerje a nagyközönség.

Ami a meghurcolásokat illeti, a Duna–Tisza közén a legtöbb embernek a kuláklista, a beszolgáltatási kényszer és az erőszakos téeszesítés jut eszébe az ötvenes évekről. Ezek kiegészítője volt az a fajta katonai szolgálat, melyet a „megbízhatatlan elemek” részére, szovjet mintára vezettek be, és a munkaszolgálat rövidítéseként csak „musz”-nak nevezett a köznyelv.

„Mi legyen a kulákcsemetékkel, a grófi sarjakkal, a szektákkal és a többi, ellenséges elem fiaival a hadseregben?” – ez a kérdés volt napirenden 1950 júniusában a Honvédelmi Minisztérium illetékes bizottságában. Az egyik szovjet tanácsadó, Szergejev vezérőrnagy azt a véleményt támogatta, mely szerint „ezeket a férfiakat feltétlenül be kell sorozni, és alapos politikai neveléssel el kell szakítani őket osztályuktól”. A tömeget feltétlenül az átnevelendő kulákság jelentette. Annak eldöntésében, hogy ki számít kuláknak, a helyi pártszerveket terhelte a felelősség. Szemtanúk szerint a sorozáskor ott ült minden bizottságban egy-egy helyi bizalmi, aki jelet tett az adott gazdagabb család fiának a nevéhez. Így jött létre a C-kategória, amelynek tagjai fegyvertelen hadtáp-, építő- vagy egyéb munkával letöltendő szolgálatot láttak el 1951 és 1956 között.

A dolog érdekessége, hogy a honvédelmi miniszteri rendelet nem munkaszolgálatról, hanem kisegítő szolgálatról beszél. Mivel az emlékezetben még erősen élt a zsidó munkaszolgálat intézménye, a köznyelv ezt a kifejezést használta erre a kategóriára.

Az első bevonulók az 1929-es, 1930-as évfolyamokból kerültek ki. Feladatuk először katonai objektumok építése volt: laktanyák, kiképzőközpontok, utak és tiszti iskolák kerültek ki a kezük alól. A Tito elleni déli laktanyaövezet kialakításában éppúgy ott a kezük nyoma, mint a szétlőtt fővárosi objektumok újjáépítésében. 1951 szeptemberében már 8350-en szolgálták így a népi államot.

A létszámot kezdetben teljes kihasználtsággal be tudták vetni, hiszen feladat volt bőven. Az erőszakosan iparosítandó országban időre kellett felhúzni és felszerelni olyan gyárakat, melyekhez nem állt rendelkezésre elegendő építőkapacitás. Ennek kiegyenlítésére a munkaszolgálatosok a szükséges hadi építkezések elvégzése után bérbe vehetőkké váltak a Honvédelmi Minisztériumtól. Sokan dolgoztak a szénbányák veszélyes vágataiban és a nagy építkezéseken úgy, hogy a bérük ugyan megérkezett a minisztériumhoz az adott vállalattól, de ők ebből semmit sem láttak. Így lettek az osztályellenségekből, valamint gyerekeikből „Rákosi bérbe adott rabszolgái”. Ellátmányuk csupán havi hatvan forintnyi illetmény (zsold) volt, amelyből levonták az esetleg még otthon jegyzett békekölcsön részleteit. Ennyiért hajszolták a munkaszolgálatosokat napi 12-14 órán keresztül, illetve sok esetben még éjszaka is. A cél a lehető legmagasabb teljesítményszázalék elérése volt, ezzel szemben az építő-alkalmazó vállalat abban volt érdekelt, hogy különböző normaelszámolási csalásokkal csökkentse a végzett munka ellenértékét. Így történhetett meg az, hogy a Forinyák utcai tüzértiszti akadémia a tervezett határidőre elkészült ugyan, viszont az ott dolgozó muszos építőbrigádok mindössze 42-45%-os normateljesítménnyel szerepeltek az „Akiket szégyellünk” feliratú hatalmas propagandatáblán.

Ezek a katonák mind a kiképzési terv, mind pedig a munkaszolgálatosok viszszaemlékezései szerint időről időre alaki kiképzésben és politikai oktatásban részesültek. A menetgyakorlatok és adott esetben a terepfoglalkozás a leromlott erőnlétű állomány további terhelését jelentették. Mint több interjúból is kiderül, sokan úgy megsínylették a mintegy három éven át tartó kemény igénybevételt, hogy katonai kórházba kellett őket szállítani. A politikai foglalkozás pedig éppen az adott legénységi állomány családja és faluja ellen irányult: „Magukat mind falhoz kellene állítani, de kaptak egy lehetőséget a néphatalomtól”; „Most megmutathatják, hogy hogyan dolgoznak a nép eddigi kiszipolyozói” – és így tovább.

A leszerelésről két évig nem szóltak hírek, de 1953-ban már felsőbb fórumokon is napirendre került. A C-típusú szolgálatot huszonhét hónapban határozták meg, így 1953 őszén megtörtént az első ily módon bevonultatott állomány leszerelése. Adott esetben – építőipari kérésre – ez az időpont kitolódhatott.

Az enyhülő belpolitikai helyzet csökkentette a kezdeti intenzitást, majd az ’56-os forradalom kitörésekor a muszos zászlóaljak – mint a többi alakulat is – feloszlottak. Újjászervezésükre ebben a formában és ezzel a céllal többé nem került sor. Viszont az így szolgálatot teljesítő mintegy harmincötezer magyar férfit 1990-ig megbélyegezték. Megnyugtató kárpótlásukra a mai napig nem került sor.

Ifj. Káposzta Lajos történész