Napról napra

Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Gal 6,2 (Ézs 5,21; 1Kor 1,20; Lk 6,36–42; Róm 14,10–13; Zsolt 41) A kezek hitvallása mindennél beszédesebb. Fontos, hogy szavaink tanúskodjanak arról, kihez tartozunk, de a szeretet cselekedetei elárulják, mi van az ember szíve, lelke, gondolatai mélyén. A szeretet nem szép szólam, hanem teherhordozás. Azt jelenti, hogy átvállalom és hordozom a másik terhét. Minderre csak azért van lehetőségem, mert valaki hordozza az én terheimet, valaki hordoz engem.

Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amelyet kijelöltem. 2Móz 23,20 (ApCsel 5,19–20; Lk 5,17–26; Jn 4,1–14) Isten kezében szép számmal vannak emberi és tárgyi eszközök. A feladatuk az, hogy megőrizzenek bennünket utunk során a legnagyobb veszélytől – attól, hogy elveszítsük az örök életet. Küldetésük, hogy segítsenek elérni a célba. Mert nem céltalanul bolyongunk, hanem a kapott úton a kapott cél felé tartunk. Az utat Isten országának angyalai „biztosítják”…

Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Jel 21,6 (Ézs 44,21; Neh 9,1–3.29–36; Jn 4,15–26) A képnek keretre, a folyónak mederre, az életnek otthonra van szüksége. Emberi létünk csodája, hogy nem valahonnan jön, és a semmibe távozik, hanem Istentől, sőt Istenből fakad, és hozzá érkezik meg, benne oldódik fel. A szép, filozofikus gondolat azonban Jézus Krisztusban lett valóság. Ő a kezdet és a vég. Ezért lehet emberhez méltó és boldog az életünk.

Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Jn 4,34 (5Móz 5,21; Ef 5,3; Mk 11,/20–21/22–26; Jn 4,27–38) Jézus Urunk szava gyökeresen más gondolkodásmódot tükröz, mint a mienké. Az embert nem az étel, nem a megszerezhető kincs élteti, hanem egy program. Méghozzá Isten akaratának teljesítése. Ez az életet mozgató energia, a le nem merülő elem. Az ételt megemésztjük, majd újra megéhezünk. Az éltető program: belesimulni az életet adó Úr menetrendjébe. Váltót kéne állítani a gondolkodásunkban.

Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. Jn 4,42 (Ézs 35,6b; Jel 22,1–2; 1Kor 12,19–26; Jn 4,39–42) Ez a keresztény ember küldetése, feladata. Megszólítani, hívogatni – de nem magunkhoz, hanem az élet Urához, Jézus Krisztushoz. Beszélni, de nem magunkról, és nem a magunk kedve szerint, hanem arról, aki a világ üdvözítője (megmentője és célba juttatója). Nagy megtiszteltetés, nagyszerű küldetés! De alázatot követel. Hogy ne én keltsem fel az emberek érdeklődését, ne énrám hallgassanak, ne én legyek a középpontban. Hanem egyedül ő: Jézus Krisztus.

De azok hangos kiáltással sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. Lk 23,23 (Ám 9,13–14; Jel 22,12; Lk 23,17–26; Jn 4,43–54) Nem mondhatom, hogy ilyen az ember. Csak azt mondhatom, ilyen vagyok én. Krisztust keresztre juttató. Azzal, ahogy élek, azzal, amit teszek, a szavaimmal, a vétkeimmel. Minden péntek alkalom arra, hogy nagypéntekre gondoljak. Isten halálos szeretetére. Krisztus keresztjére. Ez a bűneim villámháborúja. Ez az egyedüli reményem. Ez az élet fája számomra is. A fa gyümölcsöt termett: az életet hozta. Még nekem is.

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! 2Kor 13,13 (Zsolt 75,2; Lk 6,17–18; 2Kor 13,10–13; Jn 5,1–9a) Ismerjük jól ezt a mondatot, áldásformulaként újra meg újra elhangzik. Az ilyen – gyakran hallott – mondatot többször kell ízlelgetni. Lassan olvasva, tagolva mondani. Hogy élvezzük minden szavának zamatát. Isten jóságának jó íze válik érezhetővé a szánkban. Kegyelmes, azaz elfogad. Szeret, azaz értünk van. Közösséget kínál, azaz nem hagy magunkra. Mindez a miénk lehet, mindannyiunké. Az áldás ma is hangzik!

Hafenscher Károly (ifj.)