Élő víz

„A mai hírfogyasztó már annak is örülhet, ha egy hírnek legalább a fele igaz” – mondta félig tréfásan, félig komolyan egy médiaszakértő a minap a rádióban. A mai hírfogyasztó – ez esetben én –, bár „médiavonalon” már rég nem él illúziók közepette, erre azért mégiscsak felkapja a fejét. Hogyan? Valóban itt tartanánk már? Nyíltan bevallják az ezzel foglalkozó szakemberek, hogy kommunikációs társadalmunk, amelynek vérkeringése, alfája és ómegája az információ gyors terjedése, ahol hírügynökségek világszerte a nap 24 órájában ontják a híreket, s ahol tévécsatornák, rádióadók, lapok százai alapozzák létüket az információtovábbításra – e rendszer termékei tehát legalábbis fele-fele arányban hazugságból, félrevezetésből állnak? S ezen a tényen talán már csak a legnaivabbak csodálkoznak?

Annak idején, újságírói tanulmányaim kezdetén azt hittem, a lapokban leírt, kinyomtatott betű „szent”, s hogy ezt – természetesen – velem együtt mindenki, aki erre a hivatásra adja a fejét, így gondolja. Elvarázsolt a műfajok sokszínűsége, különösen is a hír mint alapvető panel, építőkocka, mindennek, ami tömegtájékoztatás, az alapja. Egy interjú, egy riport, egy tudósítás is eredendően egy hírből indul ki: valami, valahol, valamikor történt, valaki valamit tett, mondott. Igen ám, de ha már a panel félig hamis, milyen lesz a belőle felépült „épület”? És mit kezdek vele én, jóhiszemű, információra kiéhezett hírfogyasztó?

E hír arra való, hogy az olvasó használja fel, ha tudja – tanította neves újságíró tanárom. Például ismeretei gyarapítására, az életben való jobb tájékozódásra. Éppen ezért hangsúlyozottan nagy a hírek megszövegezőinek és továbbítóinak a felelőssége!

Ám a híradásokat nem csak a mai hírfogyasztó fogadja szkeptikusan. Egy ízben egy asszony hírt vitt néhány síró, gyászoló embernek. Olyan eseményről számolt be, amely „vezető hírnek” nevezhető. Soha azelőtt, sem azután ilyen hír még nem járta be a világot: a Mester, aki meghalt, harmadnapra feltámadt, és él. Üres a sírja. A kis közösség nem hitte ezt el. Közben újabb tanúk érkeztek, szintén „megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek” (Mk 16,13). Egyenesen „üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik” (Lk 24,11). Mindaddig, amíg a hír bizonyítást nem nyert, s a feltámadt Úr személyesen meg nem jelent közöttük.

E hírt hitelesítette az, aki maga az igazság forrása. Krisztus feltámadásának, Isten cselekvő, mentő szeretetének (öröm)híre mégis, mindmáig a talán legtöbbet megkérdőjelezett, sokak által elutasított, kinevetett, kigúnyolt, eltorzított, félremagyarázott hír… Ámde mi személyesen megbizonyosodhatunk róla, hogy igaz! A jó hír él, és megfelel az őt kérdezőknek, hogy megbizonyosodva róla ők is hírvivők lehessenek.

Tudjuk: nagy a felelősségünk. Hogy is mondja Pál apostol? „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk… Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk… Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15, 14.15.20.)

A rémhírek, álhírek, fele sem igaz hírek világában bár minél többen meghallanák, szívükbe fogadnák minden idők legnagyobb, életre, üdvösségre vezető hírét, a hírek hírét, a Krisztust!

Kőháti Dorottya