Keresztény szemmel

Szép és követendő gondolat az egyház és az állam szétválasztása. A modern korban ez mindkettőnek érdeke. Az elmúlt két évszázad jogfejlődése alapvetően rendezte a kérdést. Hazánkban is mind az alkotmány, mind a sokat idézett 1990. évi IV. törvény megfelelő keretet nyújt nemcsak az együttélésre, hanem az együttműködésre is. Mert teoretikusan a szétválasztás, praktikusan az együtt munkálkodás a fontos. Az egyházak felelőssége jelentős a társadalom, a nemzet sorskérdéseinek, időszerű gondjainak a megválaszolásában. Ez elsősorban kötelességeket és nem jogokat jelent. De a nem annyira a történelmi múlthoz, mint a jelen társadalmi igényekhez, az egyházak szolgálatához kapcsolódó jogok is fontosak.

A pluralista társadalomban természetes, hogy az egyház munkáját konfliktusok is kísérik. Olykor az a látszat, hogy ezek főként a pénzről szólnak. Valójában a pénzügyi természetű vitákban öltenek testet a felfogásbeli különbségek. Többnyire nem arról van szó, hogy az egyház – a szektorsemlegesség jegyében – valamilyen közfeladatra több pénzt igényel az állami költségvetésből, hanem arról, hogy azok a politikai erők, amelyek nem rokonszenveznek az egyház szolgálatával, választják harci terepül a költségvetés egy-egy tételét.

A közelmúltban még cifrább konfliktus borzolta a kedélyeket. De legalább nyilvánvaló, hogy a lényeget illetően nem pénzről van szó. A nagyobbik kormányzó párt, az MSZP hívő tagozata felvetette, javasolta, hogy az egyházközségek a jövőben vállalkozási tevékenység formájában nyújtsák szolgáltatásaikat – keresztelés, esketés, temetés… –, és ennek megfelelően adózzanak a stóla után. Szellemes és a konfliktust gerjesztő javaslat fő vonulatát elkerülő volt a legnagyobb hazai történelmi egyháztól gyorsan érkező válasz: nincs mód arra, hogy minden egyházközség könyvelőt alkalmazzon, márpedig enélkül nincs vállalkozás.

Nemcsak a javaslat abszurd, hanem a származási helye is. Mit akart ezzel bizonyítani az úgynevezett „hívő tagozat”? Azt, hogy nem elfogultak az egyház javára? Netán segíteni akarnak a kormányfőnek az államháztartási hiány mérséklésében? A javaslat morbid voltát az MSZP szóvivőjének az elhatárolódása is jelezte. Kifejtette, hogy a frakciónak nincs ilyen határozata, nem kérték a tagozatot ilyesmire; a szóvivő szemlátomást értetlenül állt az ötlet előtt.

A stóla adomány, akkor is, ha néhány helyen – a hívek kérésére is – meghatározzák a fizetendő összegeket. De ami a lényeg: belső egyházi hitéleti gyakorlatról, nem jövedelemszerzésről van szó. Egyébként a törvény szerint az egyházi személyeknek az adományok terhére fizetett bére adómentes.

Ez az inkább folklorisztikus, mint érdemi javaslat értelmetlenül rontja a hangulatot, megnehezíti az egyház és állam kapcsolatrendszerét, akkor, amikor ez amúgy is újabb erőpróba, ha tetszik: konfliktus előtt áll. Meg nem erősített, kiszivárgott hírek szerint pénzügyminisztériumi szakértők dolgoznak azon, hogyan lehetne körülbelül két és fél milliárd forinttal csökkenteni az egyházak részére jelenleg különböző címeken kifizetett összegeket.

Emlékezetes, hogy Erdő Péter bíboros a különböző megszorítások hírét követően újságírók kérdésére válaszolva azt mondta: nem valószínű, hogy ha általános támogatáscsökkentés van, akkor ebből az egyházak kimaradhatnak. Nem is lenne szerencsés. De kérdéses mind a jogcím, mind a mértéke. No meg például az energiaárak jelentős emelkedése eleve nagy teher az egyházi intézmények számára is.

Egyházi oldalról bölcs konfliktuskezelés szükséges. Nem vindikálunk privilégiumokat, a terhekben osztoznunk kell, de azt sem nézhetjük tétlenül, ha a nehéz helyzetre hivatkozva – egyházellenes körök nyomására – nem indokolt elvonásokat akarnának eszközölni. – Jelentős pozitívumként értékelhető, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke hosszú idő után ismét fogadta a történelmi egyházak vezetőit, és javasolta a dialógus rendszeressé tételét.

A legsúlyosabb konfliktusok többnyire nem a pénzügyi gondokkal kapcsolatosak. Most a művi meddővé tétel problémája, az e körül kialakult helyzet mutatja ezt. Július 1. óta – az Alkotmánybíróság korábbi határozatának következtében – nincs érvényben lévő szabályozás. Ismeretes, hogy állampolgári beadvány nyomán a testület eltörölte a korábbi szabályozást, mely a 35 éves korhatárhoz kötötte a beavatkozás engedélyezését. Az indok az, hogy a nagykorú állampolgárok közötti különbségtétel alkotmányellenes, sérti a 18 évesnél idősebbek önrendelkezési jogát. A kialakult korábbi orvosi gyakorlat szerint nem egyszerűen 35 év felett, hanem a legalább háromgyermekes anyák esetében került sor a beavatkozásra, ha amúgy is végeztek operációt, például vakbélműtétet.

Többször foglalkozott a kérdéssel az Evangélikus Élet is. A lényeg – és ezt kellene az egyházaknak még erőteljesebben képviselniük –, hogy a művi meddővé tétel azon beavatkozások közé tartozik, amelyek kizárólag egészségügyi indokból végezhetők el. Ezt kell megjeleníteni a törvényben. Ezt kívánja az orvosi etika is, hiszen orvos a beavatkozást csak egészségügyi indok alapján végezheti el. Az új egészségügyi miniszter mintegy kompromisszumos javaslata – engedélyezzék 26 éves kortól a beavatkozást – sajátosan mutatja a társadalom devianciára szocializáltságának a mélységét.

Az önrendelkezési jog nem terjedhet ki az öncsonkításra és arra, hogy ennek elvégzésére szakember kényszeríthető legyen. A további súlyos érvekkel, így a nemzet érdekével, az alapvető emberi értékekkel – szerelem, szeretet, család, tisztesség – való szembesülés már társadalmunk bizonytalanságára, szolgálatunk erőtlenségére is figyelmeztet.

Egyháznak és társadalomnak egyaránt autonóm, felelős emberekre van szüksége. De ebben a kérdésben az önrendelkezési jog emlegetése félreértés. Erkölcsi megújulás nélkül gyenge hatékonyságú erőfeszítés minden megszorító intézkedés, és eredeti rendeltetésükkel ellentétes következményekhez vezetnek a mindenkit megillető emberi jogok.

Frenkl Róbert