Keresztutak

Az e sorokat író házaspár tagjai különböző felekezethez tartoznak: Hanna igen aktív, hithű evangélikus családban nőtt fel, mely nem nélkülözte a magyar nemzeti elkötelezettséget; Zoltán római katolikus, és az ő családjában inkább a nemzeti, mint a vallási elkötelezettség dominált. Mindkét oldalon meghatározó volt a polgári, paraszti tisztesség.

Esküvőnk mindkét felekezet templomában volt, egymás után. Vegyes házas voltunkat adottságként kaptuk, de mivel azt első pillanattól kezdve Isten rendelésének tekintettük, ökumenikus házasságként akartuk megélni. Miért? Mert Jézus nem alapított egyházakat. A házasság a katolikusoknál szentség, az evangélikusoknál nem, de teológiai vita helyett javasoljuk ennek komoly, akár „szentségi” megélését, senkinek nem fog kárára válni.

Általánosságban el kell mondani, hogy vegyes házasnak lenni nehéz; minden esetben jelentős többletterhet jelent. A főbb változatok:

a) Kereszténységét mindkét fél feladja az igazság és a béke jegyében, aminek az eredménye: kétoldali lelkiismeret-furdalás – előbb vagy utóbb –, de az ördög első perctől kezdve boldog.

b) Egyikük egyháza a másik házastársat kedvesen „bedarálja”. Ez főleg akkor fordul elő, ha a gyerekek egyneműek, vagy az első gyerek felekezetét követi a többi gyerek is. Az eredmény az, hogy az egyik fél folyamatosan szenved.

c) A házasfelek megtartják és külön-külön gyakorolják vallásukat, pedig „lettek ketten egy testté”, ez pedig – mi legalábbis úgy gondoljuk – a templomba járásra is vonatkozik. Nem biztos, hogy ez házasság.

d) Megpróbálják közös életüket mindkét felekezeten belül megélni. Ez utóbbi az, amit mi első perctől kezdve próbáltunk, és úgy érezzük, hogy néhány évi erőfeszítés után sikerült is.

De térjünk vissza az alapkérdéshez. Ha együttélésünk valóban házasság Isten rendelése szerint, akkor tegyük fel magunknak a kérdést: mit akart ezzel Isten? Minket bántani, életünket nehezíteni, vagy általunk is gyógyítani azt a sebet, amelyet az egyházszakadás okozott?

Az egyház újraegyesítésének kérdésével elvileg mindenki egyetért, sőt egyre többen barátkoznak is ezzel a gondolattal, de még senki sem tűzött ki rá határidőt. Mindenki elismeri, hogy fontos kérdés, de olyan sok az ellenérdekelt, akiknek ez nagyon ráér. Gondoljunk csak arra, hogy hány egzisztencia köszönhető annak, hogy több egyházunk van. Akiknek nem ér rá, sőt igen sürgős, azok a vegyes házasok, és tudniuk kell, hogy ha az ökumenizmust meg akarják élni, akkor az nem lesz könnyű, mert még jó ideig ellenszélben kell vitorlázniuk.

Visszatérve a személyes kérdésekhez. Mindezeket indulásunkkor végiggondoltuk, abban a szilárd hitben, hogy minket az Isten egymásnak teremtett, ezért mi végül is a negyedik változat mellett döntöttünk; de a megvalósítás – főleg eleinte – egyáltalán nem ment könnyen. Ma már azt is elmondhatjuk, hogy döntésünket megéltük, és igen sokat kaptunk. Nem csak egymást, de minket „vegyesként” is elfogadó és befogadó lelkészeket, gyülekezeteket mindkét oldalon.

Házasságunkat Isten hat gyermekkel áldotta meg. Két lánnyal, akik evangélikusok, és négy fiúval, akik katolikusok. Első eredményként mi magunk sokkal jobban megismertük saját vallásunkat, mivel a másik sok mindent kérdezett. Akkor derült ki, hogy bizony abból, amit vallunk, sok mindent magunk sem tudunk. Minden gyermekünk – mint ahogy mi is – mindkét felekezet templomába járt, istentiszteletre és szentmisére, bibliaórára és hittanórára egyaránt. Mindkét felekezetben otthon voltak, ami természetesen az átlagosnál nagyobb elfoglaltságot – mindenkinek heti két-három alkalmat – jelentett.

Amikor már nagyobbak lettek, gyakran keveredtek vitába szélsőséges „hitvédőkkel”, akikből minden felekezethez, sajnos, bőven jutott. Végeredményként saját felekezetüket is sokkal jobban megismerték, mintha nem vegyes házasságba születtek volna, mivel a viták és összehasonlítások során rákényszerültek a gondolkozásra, a Biblia elmélyültebb forgatására és az egyházi előírások mélyebb átgondolására. Ma már, mint felnőtt emberek, a saját felekezetük többé-kevésbé aktív és az ökumenizmus iránt egyértelműen elkötelezett tagjaiként tevékenykednek.

A vegyes házasságot egyikük sem találta vonzónak. Ők is úgy látják, hogy nehéz. Ezt mi is tudjuk, sose tagadtuk, és bár jó szívvel megéltük, sőt megéljük még ma is, senkinek nem ajánljuk, de ha valakinek az életét Isten így rendezi, nyugodtan vágjon bele. Több lesz a gondja – de az öröme is. Csak egyet kell tisztázni, mint minden házasságnál: valóban ez Isten akarata?!

És egy végső kérdés: mikor mondhatjuk, hogy a mi házasságunk nemcsak vegyes házasság, de ennek a talaján ökumenikus is? Talán akkor, ha nekem a másik egyház már legalább olyan fontos, mint a sajátom, sőt néha már fontosabb is.

Egyáltalán lehetséges-e ez, és ha igen, miért? Igen, ez lehetséges; azért, mert nekem a házastársam fontosabb, mint saját magam. Ez az, amit úgy hívnak, hogy ökumenikus házasság. Megkockáztatjuk: vegyes házasság nélkül van jó szándék, de nincs ökumenizmus.

Uzoni Hanna – Némethy Zoltán