Napról napra

Jertek, halljátok, ti istenfélők mind, hadd mondjam el, mit tett velem! Zsolt 66,16 (Jn 9,25; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 73) Egymás hite által erősödünk! Tudunk-e hitelesen Isten szeretetéről szólni? Csak úgy, ha tudatosítjuk életünkben Isten nagy tetteit, s legyőzzük azt a tévhitet, hogy Istennel való kapcsolatunk magánügy, s másra nem tartozik. Egymás hite által erősödünk!

Nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen. Ez 18,23 (Lk 15,10; Lk 6,12–19; Jn 5,9b–18) Isten szíve indulatát már ismerhetjük. Beszél róla népének történelme az Ószövetségben. Ezerféle jelet ad Jézus élete, szavainak egyértelmű volta. Talán el is hisszük – magunkra nézve. Isten tág ölelésű szeretete azonban mindenkire – rám is és másokra is – érvényes: nem akarja az önpusztító és egymást pusztító emberek halálát, hanem minden lépésével azon fáradozik, hogy megmentsen, s az életbe vezessen.

Jézus Krisztus mondja: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Mt 5,4 (Zsolt 119,76; 1Móz 35,1–5a.9–15; Jn 5,19–30) Ez Urunk csodálatos titka. Még a rosszból is jót tud előhozni. Ritkán sírunk örömünkben. Inkább fájdalmunkban, tehetetlenségünkben, bajaink közepette. De nem tud életünk oly mélységet megjárni, hogy abból Urunk ne tudna kiemelni. A sírásban Krisztussal – ott a nevetés és az öröm reménysége.

Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok. Mert mindezeket a világ pogányai kérdezgetik. A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre. Lk 12,29–30 (1Móz 16,13a; Ez 2,3–8a; Jn 5,31–40) Jó lenne, ha életünk minden helyzetében ahhoz tudnánk fordulni, aki tényleg tud utat, megoldást, távlatot adni. Az nyugtalankodik, akinek nincs bizalma – nem bízik önmagában, másokban, Istenben. Annak az élete állandó nyugtalanság, aki nem a gondviselő Isten tenyerén él. Pedig ott mindannyiunk számára van hely! Még nekem is.

Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ef 5,20 (Ézs 63,7; ApCsel 15,4–12; Jn 5,41–47) Mindenkor, mindenért – ez a két kifejezés zavar minket. Mert ez azt jelenti: nem akkor, amikor kedvünk van rá, vagy okát látjuk. Akkor is lehet hálát adni, ha felhő takarja el a napot, és nem látjuk meg Isten nagy tetteit. A nap akkor is süt, Isten akkor is munkálkodik – méghozzá a javunkra. A hálaadás nem kedv kérdése! A hálaadás a keresztény ember életformája.

Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Róm 9,16 (5Móz 7,7–8; Lk 22,31–34; Jn 6,1–15) Titokzatos mondat. Rejtélyt sejtet. Nem fér bele a teljesítmény-központú, sikerorientált gondolkodásmódunkba. Észre kellene vennünk, hogy az akaratunk önző, a futásunk pedig csak a saját erőnkre alapoz. A mondat titokzatossága akkor oldódik, ha benne nem a szuverén Úrnak való kiszolgáltatottságunkat éljük meg, hanem azt, hogy a könyörülő Isten meg akar óvni az önzés kudarcától, és azt akarja, hogy hozzá futva célba is érkezzünk: az életbe – ami csak vele az igazi!

A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. Lk 14,17 (5Móz 12,7; Fil 3,12–16; Jn 6,16–21) Napi küzdelmeink közepette, jövőt építeni próbáló erőlködéseinkben érdemes ízlelgetni ezt a mondatot: már minden készen van. A mai szombaton – a teremtéstörténet pihenőnapjára gondolva – ez még gazdagabb értelmet nyer. Jézus kereszten elmondott utolsó szavára gondolva – elvégeztetett – teljesen egyértelmű a példázat mondata. Ha megszívleljük, akkor egészen másként tudjuk élni életünket, küzdeni sorsunkat, s a megérkezés biztonságában járhatjuk utunkat. Az, aki elment, hogy helyet készítsen nekünk, mindent elkészített. Jöjjetek – mondja. Menjünk – mondjuk mi!

Hafenscher Károly (ifj.)