Evangélikusok

Nagy Tibor Gyúrón született tanítói családban, Bonyhádon és Sopronban végezte tanulmányait. Segédlelkészként először Tordason, majd 1940-től Székesfehérváron végezte szolgálatát, ez utóbbi helyen Irányi Kamill mellett, akinek kényszerű távozását követően a gyülekezet lelkésze lett. Így 1940 és 1984 között építette és védte a fehérvári gyülekezetet.

Építette – milyen könnyű leírni ezt a szót. Aki építkezett már, az tudja, menynyi fáradság, teher, vesződség áll mögötte. S aki átélte a II. világháború utáni éveket, az épülő szocializmus „lendületét”, látta a tízezerszám költöző családok gyökértelenségét, az el tudja képzelni, mit jelentett ebben az időben gyülekezetet építeni. Építeni szinte a nulláról, hiszen a front alatt mindössze nyolc evangélikus maradt a városban. Építeni, miközben az orosz pisztoly csövét érzi tarkóján, miközben látja a régi jó barátot, amint átmegy az utca túloldalára, mert nem vállalja a találkozást. Építeni háznál keresztelve és a lelkészi hivatalban tartott esküvőkkel. Építeni, sötétedés utáni látogatásokkal hűséges híveket keresve. Építeni, ékes nyelven igét hirdetve, kapcsolatok révén fiatalokat iskolába, dolgozókat munkahelyhez juttatva. Aki átélte ezt a kort, tudja, mit jelentett akkor gyülekezetet építeni. Nagy Tibor építette a gyülekezetet.

És védte. Mert állami vezetők szemet vetettek előbb a gyülekezeti házra, majd a templomra is. Az előbbit nem tudta megvédeni a gyülekezet – hálás vagyok Istennek, hogy az akkor küzdők közül legalább Nagy Tibor megélhette a kárpótlást –, a templomnak csak a kertje szenvedett veszteséget. Védeni kellett a gyülekezetet, hiszen nyomozók kértek volna adatokat elsősorban az előd, Irányi Kamill ellen. Védeni kellett, s nem volt más fegyvere, mint az ige szava, a bátor kiállás, szükség esetén a konfliktusok vállalása.

Gyülekezetépítő munkásságáért Székesfehérvár városa 2004-ben tiszteletbeli polgár címmel tüntette ki. Idén vehette át rubindiplomáját hittudományi egyetemünktől.

Ez a múlt. A mi kapcsolatunk azonban Tibor bácsival a jövő felé mutatott – két értelemben is. Több döntését csak évekkel később értettem meg. Amikor negyvennégy évnyi szolgálat után nyugdíjba ment, és tejfölösszájú fiatal segédlelkészként az övével szemben lévő lakásban éltem, először mindig hozzá csengettek be. Nem csoda, hiszen a legtöbb családban nemzedékek óta ő végzett szolgálatot. Ő ajtót nyitott, s aztán az én lakásom felé mutatott: „Ott lakik a lelkész.” Semmiféle szolgálatot, még családnál végzett kazuáliát sem vállalt – hacsak én meg nem kértem rá őt. Az istentiszteleteken és a bibliaórákon rendszeresen részt vett feleségével, Elli nénivel együtt, a beszélgetésekhez azonban soha nem szóltak hozzá.

Ezt a visszavonultságot csak évek távolából értettem meg. Így biztosította azt, hogy folytathassam a szolgálatát. Ehhez Keresztelő Jánostól kapott tanítást Tibor bácsi: Jézusnak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. Ezt az éveken keresztül megszerzett tapasztalatot igyekszem továbbadni, s valamiképpen törekszem ezt megélni, megharcolni. Az a fontos, hogy Jézus növekedjék, s nem az, hogy általam, az én munkastílusom által történjék ez.

Tibor bácsival kapcsolatunk a jövő felé mutatott. Megadatott az a lehetőség, hogy betegsége idején csepeli, majd józsefvárosi lakásán is együtt éljünk az úrvacsorával. S bár fizikai állapota egyre inkább a múlt felidézését valószínűsítette volna – s én kíváncsi is lettem volna életének egy-egy részletére –, az ige egyre inkább a jövő felé fordította tekintetünket. Tibor bácsi ilyenkor gyakran idézett igéket, igehirdetés-gondolatokat a pillanatnyi szenvedésről, amely nagy, örök dicsőséget szerez nekünk. S ezekből az ékes szavakból kitűnt, milyen hűséggel várja Isten országát, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek, s amely felé kilencvenkettedik évét betöltve június 28-án a földi világot elhagyva továbbindult.

Bencze András