Evangélikusok

Égtájoló

A keresztény egyháznak és az egyetemes képzőművészetnek ismertek a nagy központjai, történelmi hivatkozási pontjai. Ilyen volt az idők folyamán Párizs, Róma, Firenze, Wittenberg, Genf, ilyen volt magyar viszonylatban Debrecen, Sopron, Kolozsvár, illetve képzőművészetünk 20. századi történetében Budapest mellett Nagybánya és Szentendre.

Azóta nagyot változott a világ és a térkép is, különösen a magyar térkép. Megváltoztak az arányok, a léptékek, s néhány változáson esett át a mentalitás, a szemléletmód, az erkölcs és a közízlés is.

Az ezredfordulón egy új, addig ismeretlen település neve került fel a képzőművészet és egyház térképére egyaránt: a kalotaszegi Zsobok. Itt szerencsésen ötvöződött, alakult sajátos szellemi, lelki élettérré a hit és a művészet mára már egyre ritkább szimbiózisa.

Az erdélyi evangélikus és református egyház szellemi és anyagi támogatásának, valamint az evangélikus Essig művész házaspár fáradságot nem ismerő szervezőmunkájának köszönhetően a kalotaszegi Zsobok ember- és természetadta szépsége az idén is sok képzőművészt vonzott Erdély és a történelmi Magyarország minden tájáról az immár tizenegy éves hagyománnyal rendelkező nemzetközi alkotótáborba. A háttérműhely – az evangélikus ihletettségű Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítvány ars poeticájához híven – rendhagyó módon igyekszik újra egységes látásba összefogni, beszélgetésre, dialógusra ösztönözni a vallást és a művészetet anélkül, hogy bármelyik feladni kényszerülne tartalmi, formai sajátosságait, önkifejezésének jellegét, önálló identitását.

1. júliusában engem ért a megtiszteltetés, hogy megtarthattam a tradicionális nyitóáhítatot, és ezt követően egy rövid előadásban szóltam a hit és művészet viszonyáról, a 20. századi értékteremtés és alkotás kockázatáról. Ezáltal is hangsúlyt kapott – immár teológusrészről is – a hit és a művészet, a transzcendenciaélmény és a szépség összetartozásának evidenciája, igénye.

Tizenegy év alatt több mint száz képzőművész, író, esztéta, művészettörténész, közéleti személyiség és nem utolsósorban teológus, lelkész volt jelen az alkotótáborban.

Egyre inkább tudatosult bennünk (és konkrétan meg is fogalmazódott), hogy az egyháznak és a művészetnek szüksége van egymásra, vallásnak és képzőművészetnek rengeteg mondanivalója van egymás számára. A hit megfogalmazásának – ami nem kimondottan csak verbális aktus – szüksége van a művészetek „látására”, formanyelvére, de a művészetnek is szüksége van a kinyilatkoztatás tartalmára, arra a nagyon is különleges inspirációra, amelyet kizárólag az élő hit adhat neki.

Előadásomban arra próbáltam választ keresni, hogy hol találkozik a hit és a művészet a maga mélységében, van-e egyáltalán egy ilyen találkozási pont. Abból indultam ki, hogy a kortárs művészetek – beleértve részben a jelenkori irodalmat is – legfontosabb megválaszolandó, örök nagy kérdése, hogy kicsoda az ember. Meg nem szűnő kérdezéssel, próbálkozásokkal, kísérletezgetésekkel, egy gyorsan változó valóság konstellációjában folytatja tájékozódását, hogy keresése közben egy ismeretlen úton találkozzon az istenkérdéssel.

Művészet és istenhit – az egyik az embertől való elindulás és az Istennel való találkozás, a másik az Isten valóságából való kiindulás a kinyilatkoztatás révén és az emberrel, Isten képmásával való, életre szóló találkozás. Ebben a pillanatban úgy érzem, mindkettőre érvényes, hogy nem elfordulva az embertől Istenért és nem elfordulva Istentől az emberért, hanem e kettő harmonikus egységében megmaradva kap igazán értelmet a hit és a valódi szépséget kifejező művészet.

Rohanó, állandó időkrízisben szenvedő világunkban csoda valami olyat alkotni, ami szép, ami nemes, egyáltalán csoda, ha ki tudunk szakítani az alkotásra némi időtöredéket a nagy időtlenségből. Atomizálódott, az értékválság zavarodottságában szenvedő világunkban – ahol civilizációnk és benne a művészet is kérdésessé válik, ahol teljesen relativizálódnak az értékek – csoda az a bátorság, amellyel a mai képzőművészet értékalkotást kockáztat. Bátor vállalkozás az egyre engedékenyebb, szétesőbb, pluralista világban új esztétikai, tartalmi támpontok után nyúlni.

Az emberi gondolkodás történetének kezdetén a hit, a művészet és a tudomány nem járt külön utakon. Képviselőik együttesen próbálták megközelíteni és értelmezni Istent, a teremtett világot, és helyet kerestek benne az embernek. A középkori skolasztika is úgy értelmezte a szépséget mint transzcendenciát, mint Istennek és az ő kimondhatatlan szépségének a teremtett világban való megnyilatkozását. Ez a szépség, az isteni árad szét az egész teremtettségben, és megjelenik mint egységbe foglaló harmónia, mint a létezés polifóniája, melyről csak elragadtatással beszélhet a szemlélődő. Bár a történelem folyamán a szálak különváltak, a valóság – amelyet, illetve akit a művészet és a hit a maga eszközeivel igyekszik megragadni – ugyanaz maradt.

A kalotaszegi zsoboki képzőművészeti táborban egybefonódik az egyház, a vallás, a teológia és a művészet, a szépség fáradhatatlan kifejezése. A pap és a művész nem más, mint antenna. Érzékenyen „fogják” a környezeti hatásokat, és átalakítva, értelmezve adják tovább őket – anélkül hogy értékükből valamit is veszítenének, sőt ezáltal valami új teremtésére, új látásra serkentenek. A kalotaszegi élet még ma is, mindenek ellenére ihlető forrás, és az elvonatkoztatás végtelen lehetőségét rejti magában. Mert küzdelmes, szenvedésekkel és csalódásokkal terhes. S mert színpompás, méltóságos és elgondolkodtató.

Az örök Kalotaszeg már művészi igazság lett, múlhatatlan remény. A művészet – csakúgy, mint a vallás – nem tárgyi érték, hanem lelki, spirituális élmény. A lélek titkait csak a vallás és a művészet képes a maga szigorúan szubjektív eszközeivel megtapasztalni és ábrázolni.

A zsoboki alkotótábor részvevői tulajdonképpen képzőművészműhellyé avanzsált gyülekezetté fejlődtek.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök