Élő víz

Reggel még nem gondoltam semmi rosszra. Korán ébredtem. Szép fényes vasárnap volt, fényes volt a kedvem is. Egészen addig, míg az istentiszteletre indulás előtt gyorsan le nem ültem a számítógép elé. És még ott is minden a legnagyobb rendben volt addig, amíg be nem kapcsoltam a komputert, és le nem töltöttem a leveleket. Ekkor olvastam az üzenetet: „Nem látom semmi értelmét az életnek. Nem akarok élni. Meg akarok halni. Csak gondoltam, előtte szólok Neked, hogy legalább tudj róla, kiszállok…”

Riadtan vettem kézbe a telefont, és hívtam a levél feladóját. „Halló…” – szólt a telefonba a barátom, hála Istennek sokkal inkább álmos, semmint kétségbeesett, amolyan „síron túli” hangon. „Mi ez a levél, amit küldtél nekem?” – kérdeztem, alig bírván leplezni az aggódást és az izgalmat. „Ja, csak egy kicsit ki voltam akadva. De most már jobb. Legalábbis nem olyan rossz, mint amikor írtam. Majd elmondom. Találkozzunk délután négykor a szokott helyen, jó?” – és letette. „Jó…” – dadogtam, és én is letettem a kagylót.

„Mit mondjak neki, mit mondjak?” – kezdett el járni az agyam. „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – ugrott be az első gondolat. Nem, ez biztos nem lesz elég. Ő nem az a fajta, akit egy szállóigévé vált Heltai Jenő-idézet megnyugtatna. Főleg akkor nem, ha tényleg komolyan gondolta ezt az őrültséget az öngyilkossággal.

Eddig jutottam elmélkedésemben, és közben már oda is értem a templomhoz. Mint mindig, sajnos most is kevesen voltak az istentiszteleten, de ez most a legkevésbé sem zavart. Ki voltam éhezve az igére, és reméltem, hogy választ kapok a kínzó kérdésre: „Mit felelhetnék a barátomnak?”

A lelkész felment a szószékre, és felolvasta az igehirdetés alapigéjét: Péter apostol első levelének harmadik fejezetéből a nyolcadiktól a tizenötödik versig terjedő részt. Azután beszélni kezdett… Még az istentisztelet végén is visszhangoztak bennem a szavai: „Isten életörömre teremtett benneteket. Ezt a mindennapokban a békesség és a szentségre törekvés teremtheti meg. Békéljetek meg önmagatokkal és a mindnyájatokat szerető Istennel.”

Az istentisztelet végén felnéztem az égre, és köszönetet mondtam. Boldog voltam. És ha ez nem lett volna elég, ha nem értettem volna meg, mit is kell majd mondanom a barátomnak aznap, ebéd után „véletlenül” épp Thomas Merton néhai trappista szerzetes könyve, A csend szava akadt a kezembe. Fellapoztam, és ezt olvastam benne: „Akár önálló személynek tekintjük magunkat, akár egy zaklatott, küszködő faj tagjának, életünk azzal a kézenfekvő ténnyel szembesít bennünket, hogy feltétlenül van értelme. Sohasem tudjuk egészen feltárni, mégis az a célunk, hogy ezt az értelmet fölfedezzük, és szerinte éljünk. Van tehát valami, amiért élünk. Hogy mi ez a valami, arra fokozatosan ébredünk rá életünk folyamán, növekedésünk és személyiséggé válásunk során.”

Ha eddig nem is, most már egészen pontosan tudtam, mit fogok délután mondani. Hálás voltam, mert megértettem, mi az az üzenet, ami rám bízatott.

Gazdag Zsuzsanna