Liturgikus sarok

Zsoltárok 4.

Mai cikkünk „ráadás” a zsoltárokról szóló sorozatunkhoz. Az alábbiakban egy szombathelyi egyházzenész vallomását olvashatják arról, hogy számára mit jelentett zsoltáros istentiszteleten együtt imádkozni, vesperát énekelni. (E. Zs.)

A zsoltárénekléssel való első találkozásom még egyházzenész főiskolás koromban történt; különös élmény volt. A próbákon nagy koncentrációval dolgoztunk, hiszen egy teljes esti zsoltáros istentiszteletet, vesperát kellett végigénekelnünk, és ez mindenkinek új volt. Bár egy szólamot énekeltünk, és a zsoltárok „dallamai” nem nehezek, mégsem volt egyszerű egységesen megszólalni. Egymást hallgatva, egymáshoz igazodva kellett énekelnünk, hogy a zsoltárok úgy szóljanak, mintha egyetlen ember énekelné őket. Mondhatom, hogy izgultam, az istentiszteleten mégis nyugalom volt bennem. A zsoltárversek keresztülfolytak rajtam, úgy éreztem, megtisztítanak, az éneklés felemel, új értelmet nyer. Advent volt. A templomban hideg volt, éneklés közben látszott a leheletünk, a kezünk pirosra fagyott, belül mégis melegséget, Isten közelségét éreztem. Sokáig forogtak a gondolataimban a zsoltárversek, s a himnuszt dúdolgattam. Lelkemben az ünnepre való készülődés is megváltozott: megéreztem, hogy igazi belső felkészülés nélkül nincs ünnep, ahogyan a pontot is csak egy már leírt i betűre tudjuk feltenni.

Múltak az évek, minden böjtben és adventben énekeltünk vesperát. Természetes része lett az ünnepköröknek, a kórus tagjai is várták, és egyre nagyobb gyakorlattal énekeltek. Várandós lettem, és Mária éneke, a Magnificat sorai csak nekem szóltak: „Magasztalja az én lelkem az Urat, / És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. / Mert reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; / mert ímé mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzetségek.” (Lk 1,46–48; Károli-fordítás) Azóta is mindig megállítanak ezek a sorok, időt követelve maguknak túlzsúfolt életemben: adj hálát az életért! A vespera kiszakít egy órára a rohanásból, burkot képez körém, a versek nekem szólnak, megtisztítanak.

Néhány év múlva az én feladatom lett a kórus munkájának az irányítása. Az ökumenikus imahét keretén belül egy ökumenikus vesperát szerveztünk templomunkban. A ferences templom gyülekezetének tagjai vállalták a közös éneklést. Vezetőjükkel, az egyházzenész Asztrik atyával egyeztettem az istentisztelet menetét. Hosszan beszélgettünk a zsoltározásról, elmeséltem neki a zsoltárénekléssel kapcsolatos érzéseimet, ő pedig megerősített abban, hogy ezek az élmények csak túlságosan racionális életünkben tűnnek misztikusnak, valójában működnek, mindezzel nem vagyok egyedül.

Az istentiszteleten a személyes élményen kívül megélhettük azt az egységet, amelyet minden keresztény óhajt: Jézusban egyek vagyunk, bármely felekezethez tartozunk is. Isten igéje összekötött minket – szétválaszthatatlanul. Gyülekezetünket büszkeséggel töltötte el, hogy katolikus testvéreinknek nemcsak szellemileg, hanem zeneileg is élményt jelentett a közös éneklés. „Ha igazán szép gregoriánt akarok hallani, az evangélikus templomba kell jönnöm” – mondták többen. Egyetértettünk abban, hogy ha azt keressük, ami összeköt, gazdagabbak lehetünk, hiszen erőt, hitet meríthetünk egymásból, és ez nem veszélyezteti hitünk alapjait. A zsoltározás személyes élménye így vált igazi közösségi élménnyé, a communio megélésének egyik lehetőségévé.

Gyülekezetünk megszokta már, hogy a nagy ünnepkörökben lehetősége van ilyen istentiszteleten részt venni, énekelve együtt imádkozni. Talán elmondhatjuk, hogy van egy réteg, amely már megtapasztalta a zsoltározás áldásait, és nemcsak tudomásul veszi, hogy létezik ilyen, hanem számít is rá, várja. Minden gyülekezetnek ajánlom az esti istentisztelet eme formáját (amely megtalálható az új Gyülekezeti liturgikus könyvben), hiszen a vespera gazdagsága is minket gazdagít, tisztasága minket tisztít. Minden zsoltáros istentiszteleten megtaláljuk magunknak azt a néhány sort, amely személyesen nekünk szól, bennünket figyelmeztet, segít, gyógyít.

Kajzinger Ildikó