A hét témája

Szélrózsa Szolnokon

Mi már kedden útra keltünk, mert a százötven kilométeres Szeged–Szolnok távolságot még a legfittebbek sem akarták egyben legyűrni. A kerékpárokra kitűzött fehér szélrózsás zászlók színük ellenére azt hirdették, hogy mi sem vagyunk a meghátrálás emberei. Az első napon nyolcvan kilométert tekertünk, a másodikon hetvenet, mindvégig autós kísérettel.

„Hívásod van!” – szólt valaki a sorból, de nem vettük fel, elég mobilak voltunk addig is. Meg aztán a mi hívásunk már induláskor megvolt. Menet közben egyre-másra gyűltek az élmények. Az ópusztaszeri tölgyes, amelyben gyakorlatilag csak tölgy nem volt; Ámor nyilai a határban; „szegem-szeged” a biciklibelsőben; a csongrádi pontonhíd (gyakorlatilag minden ponton); a csépai templomok; a máig sem tudjuk, hogy miért kiabáló néni, aki belőlünk az „itt vagyok, engem küldj” közösségi érzést váltotta ki…

„Kit kerestek?” – kérdezték tőlünk a szelevényiek, ahol a szállásunk volt, és ahol még nem is olyan régen majdnem a part szakadt. A plébánia udvarán pompás kis tüzet raktunk a szalonnasütéshez. Ilyenkor csak arra kell figyelni, hogy a nyárs markolatának a mérete megegyezzen a biciklikormányéval. Ha nagyobb, akkor nem fér bele a markunkba, ha kisebb, akkor meg kiesik belőle. Egy áttekert nap után ugyanis az ember keze rágyógyul a kormányra. A bensőséges kapcsolat alapján tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy tenyerembe véstelek.

Szerdán érkeztünk meg Szolnokra, ahogy mások. Mögöttünk a biztosító kocsi, középen a tizenkét zarándok, előttünk a világ világossága. Jó kis csapat.

Makoviczky Gyula