A hét témája

A zene dimenzióiban könnyedén mozogni és kibontakozni vágyók kénytelenek magukkal cipelni a tradicionálisan rájuk aggatott minősítést: ami könnyű, az nem lehet komoly. Ezzel a váddal főként azok szembesülnek, akik a „mai fiatalság” tagjai közt tudhatják magukat…

Az idei Szélrózsán is előkelő helyen mutathatták meg magukat az olykor kétes megítélésű könnyűzenei együttesek. Összességében a párhuzamosan két helyszínen zajló, a napirend tetemes részét kitevő könnyűzenei programok büszkélkedhettek a legnagyobb lélekszámú közönséggel. (Míg a legutóbbi találkozón tíz-tizenkét ilyen alkalom közül lehetett válogatni, idén már két tucathoz közelített a kínálat.)

Vajon mi húzódhat meg e trend mögött? Először is az „ifjúsági találkozó” titulust egyre több kontextusban cserélik le a népszerűbb és talán korszerűbb „fesztivál” megnevezésre, ami bizonyos tartalmi követelményeket is támaszt.

Másodsorban a szervezőknek mindinkább számolniuk kell a keresztény könnyűzenei színtéren egyre mozgékonyabb, minden fellépési lehetőséget megragadni igyekvő keresztény együttesekkel. Ilyen minőségben köszönthettük a (természetes vagy mesterséges) reflektorfényben például a Luther-Rosest, a Mezítlábat, a Felsővezetéket, a …megacsendet, a White Lightot, a Morgenfunkot, a Cédrust vagy a Large Roomot.

Harmadsorban: már rég nem titok, hogy az ifjúság körében mi számít mézesmadzagnak, és milyen jellegű produkciókkal lehet érdeklődést kicsikarni a „szimpla vonósnégyesre” kevésbé fogékonyakból…

Választék most tehát volt bőven: dzsessz, modernizált folklór, akusztikus kamarazene, reggae-zős ifizene, vérprofi keresztény blues… A lényeg, hogy legalább egy gitár, a dob és a basszusgitár legyen beizzítva… És pont ettől lesz ez a zene könnyű, ami a fő vád is ellene. Ugyanis a komolyzenét művelők képzettségének töredéke elég ahhoz, hogy valakiből (másod- vagy harmadrangú, de) könnyűzenész váljon. Tartalmában azonban épphogy fordított a helyzet: a könnyű műfaj sokkal inkább alkalmas a mély, a világgal lépést tartó, „korhű” gondolatok, érzések kifejezésére. A szervezők ennek jegyében engedtek teret a nagyszínpadon olyan „e világi ihletésű” formációknak, mint a Makám, a Fabula Rasa, a Magna Cum Laude vagy a Borágó együttes. Tény, hogy nem evangélizálni jöttek a keresztény sereg elé, de talán nem is azért kaptak meghívást, hogy ők hassanak meg minket, hanem hogy életükben legalább egyszer lássanak keresztény fesztivált, ami azért mégiscsak „más, mint a többi…”

Az viszont már a sors különös fintora, hogy a szombat esti zápor – hallgatóságukkal egyetemben – a kemping legkisebb termébe kényszerítette a nagyszínpadra igyekvőket, így aznap este a komolyzenei koncertterem könnyűzenészei lettek a „legkomolyabak”…

Horváth Dénes