Élő víz
Egy élet véget ért az utcán…
…a szemem láttára. Egy júliusi kánikulai napon, a harmincöt fokos déli forróságban Budán. Nehéz feldolgozni. Kiírni sem olyan könnyű magamból, bár azt hittem, ez segít. De most úgy tűnik: nem – a segítség máshol van. Mert segítségnek, magyarázatnak lennie kell valahol, ugye…? Kavarognak bennem az érzések. Megdöbbentő, ahogyan érzékelem a kiáltó ellentéteket. Választ akarok kapni. Miért? Mennyi az élet? És miért jár körülöttünk a halál a ragyogó, napfényes, színes, gyönyörű nyárban?
A járdán fekszik. Milyen bizarr: a vendéglő terasza elé, pont a bejárathoz fektetik az ijedt pincérek az egyedül érkezett, ismeretlen vendéget. Ebédelni jött, de rosszul lett a forró, levegőtlen helyiségben. Nyolcvan év körüli, idős férfi; lehet, hogy egyedül élt, s oldani akarta magányát a vidám, mindig fiataloktól nyüzsgő, népszerű budai kisvendéglőben. Mire a mentő odaér – rengeteg a hívás, a fővárosi kánikulai városzaj örökös része a sziréna –, a szíve már leállt. Az orvos, az ápolók sürgölődése csak egy pillanatig tart; rutinos mozdulataik lelassulnak. Egyikük már fordul is a kocsihoz, és hozza a fekete nejlont. A doktornő hátralép, helyet ad. Arca zárkózott. Nincs már mit tenni. Itt a vég.
Itt…?
A teraszon, az étteremben ülők arckifejezése döbbent. Egy idős, ősz hajú úr szelíden bólogat: igen, lám, így van ez. A fiatal pincérfiú sápadtan téblábol. Arcáról lerí: még sosem látott halált. Az üzletvezető a rendőrhöz lép, halkan intézkednek. Volt-e a bácsinál valamilyen irat, benne név, cím; van-e hozzátartozója, akit értesíteni lehet a tragédiáról? Mikor tudnak érte jönni, s addig mi legyen? Mégsem maradhat ott a járdán… Ám nem mozdítja senki.
A nyár, a fények, a színek, a lüktetés, a forróság ugyanaz, de a lárma elült. Csend van, a vendéglő – az ebédelni vágyók rohamának elültével – láthatatlan jelre kiürül. Ki-ki megy a dolgára – elmélázva, kicsit lassabban, nem a szokásos rohanással. Mi járhat a fejükben?
Talán a bácsira gondolnak, hogy nyugodjék békében. Meg a saját szeretteikre. Hogy csak bajuk ne essen. Vagy önmagukra, hogy milyen marhaságokon idegeskedtek még az imént. S hogy az élet ajándék, kincs, amelynek örülni kell, amelyet óvni kellene. Hogy „van-e olyan ember, aki életben maradhat, és nem lát halált, aki megmenekülhet a holtak hazájától”? (Zsolt 89,49)
Mire gondolhatnak…? Talán – Istenre. Akinek a kezében mindannyian ott vagyunk. Csak tán magunk sem tudunk róla.
Élet, halál, Isten, emberek egy nyári napon Budán.
Kőháti Dorottya